Nem kétséges: az elmúlt száz évben az ember, pontosabban az emberi tevékenység vált a saját létét fenyegető legnagyobb veszélyforrássá. És nem csak a háborúkkal, még inkább a társadalom „rendes” működésével: a nem megújuló természeti erőforrások felelőtlen felélésével, a környezetkárosításával, a víz, föld, levegő szakadatlan szennyezésével, az erdők kiirtásával, a tenger túlhalászásával, a globális felmelegedéssel – a sor sajnos folytatható.
Értelmes emberben szükségszerűen feltámad a gondolat, hogy tenni kellene ez ellen, meg kellene őrizni a Földet a leszármazottainknak. Természetes dolog, hogy szerte a világon különféle zöldmozgalmak szerveződnek az ügy képviseletére, sőt zöldpártok alakulnak, amelyek közül nem egy eljut az adott ország törvényhozásába is.
Igazából mindnyájunknak, akik képesek vagyunk felelősen gondolkodni, bizonyos mértékig „zöldnek” kell lennünk, különben az utódaink jövőjét tesszük kockára. Ahogy ma már minden értelmes ember magáénak vallja az egykori baloldali mozgalmak számos követelését – nyolcórás munkanap, méltó bér, társadalombiztosítás, közoktatás –, ahogy a klasszikus liberalizmus számos törekvése is a mindennapok részévé vált, mint a törvény előtti egyenlőség, a személy és a tulajdon szabadsága, a boldogságra törekvés joga – nos, így válik közös értékünkké a környezetünk iránt érzett felelősség is.
Ennek a felelősségnek a megélését és gyakorlását rombolja az úton-útfélen tapasztalható zöldhisztéria. A doktrinerek sivalkodása, akik nem ismerik az árnyalatokat, nem hajlandók tudomásul venni a társadalmi jelenségek összetett voltát, akik számára az elvek előbbre valók, mint a valóság, a tapasztalat. Az ember azt hinné, hogy azért ilyenek, mert nagyon „zöldek”, ennyire fontos nekik a környezet megóvása. Ez azonban tévedés. A doktrinerség, az elvekhez minden áron való ragaszkodás az elvektől független attitűd. Az ezreket guillotine alá küldő jakobinusokat ugyanaz az elvi düh fűtötte, mint a gázkamrákat építő nácikat, a milliókat gulágra száműző bolsevikokat, vagy éppen korunk liberálisait, akik bárkit készek szellemi autodaféra küldeni, aki kételkedni mer az ő egyedül üdvözítő tantételeikben.
Európa-szerte szelíd tekintetű „zöldek” láncolják magukat a bodzabokrokhoz, hogy ezzel tiltakozzanak a nemes növény eltávolítása ellen – és a szelíd tekintet mögött ugyanaz az engesztelhetetlenség rejtőzik, mint évszázadok óta minden doktriner elméjében. Egy tapodtat sem engedünk – hirdetik, mintha létezne olyan társadalmi probléma, amelyre csak igen vagy nem válasz volna adható. A budapesti Városliget fáit a testükkel óvják hevült ifjak és tisztességben megőszült egyetemi tanárok – mintha a Városligetben nem volna évszázadok óta természetes dolog, hogy fákat vágnak ki és ültetnek. Mintha a jelen pillanat az időben kimerevítendő érték volna, és mostantól örökre úgy kellene maradnia mindennek, ahogy éppen van. Ráadásul meglehetősen rosszul van. A Városliget lombjai alatt szégyenfoltok rejtőznek, málló romok, parkolóvá züllött sétautak, még mindig betonsivatag az egykori Felvonulás tér, a rákosista-kádárista felvonulások színpada – ezt kellene örök változatlanságban őrizni?
Közönséges hisztéria az, ami a Városligetben zajlik, nem pedig felelős cselekvés. Az építkezések miatt tizenkilenc elöregedett és tizenöt egészséges fát kell kivágni (utóbbiak közül ötöt át lehet ültetni), helyettük ötven új fát ültetnek. Ez volna az a világraszóló skandalum, ami miatt élőláncot kell alkotni az esti tévéhíradók kamerái előtt? Aki csak egy kicsit is gondolkodik, az pontosan tudja: ekkora méretű parkban évente szükséges ennyi beavatkozás. A Városligetben mindig is vágtak ki fákat és mindig is ültettek helyettük másikat – kivéve persze a szélén a betonsivatagot. És az ugyan miért volna tűrhetetlen, hogy épületek is emelkednek majd a Városligetben? Miért baj az, ha van miért odamenni? Hogy egy városi nagy park funkció nélkül milyen halott, arra szomorúan jó példa a szintén budapesti Népliget, néhány kilométerrel arrébb. Oda a kutya sem megy, sötétedés után nem is tanácsos – a Népliget olyan, mintha nem is a főváros része volna. Pedig még metróállomása is van, autóval lehet parkolni, van hely, vannak fák, van fű – csak emberek nincsenek.
Ott táboroznak a Városligetben a doktriner zöldek, és hősnek érzik magukat, amikor a munkagép elé fekszenek. De vajon miért nem tiltakoztak eddig azért, hogy a miskolci autósztráda forgalmát átvezették a ligeten? Miért nem tiltakoztak a Felvonulási tér autótengere ellen? Miért nem követelték az egykori vásárváros romjainak eltakarítását? Tizenöt fa fontos, az autóáradat nem fontos? Az elv fontos, a valóság nem fontos? A zöldhisztériával nem az a legnagyobb baj, hogy elrontja az örömünket, fölösleges feszültséget kelt. Hanem az, hogy lejáratja magát a zöldmozgalmat. Ha ezek ilyenek, akkor ki akarná őket támogatni? Ha ezek ilyen túlzók, akkor biztosan túlzás az egész.
Ezért nincs sikeres zöldmozgalom Magyarországon – a valóban fontos ügyet csapdába ejtették és folyamatosan lejáratják a doktrinerek. És ez már valóban veszteség, olyan nagy, amilyet nem engedhetünk meg magunknak. Felelős ember számára tehát nem marad más, mint hogy a zöldhisztéria ellenére is felelősen viselkedjék: amennyire lehet, óvja a környezetét, anélkül persze, hogy meg akarná állítani az idő kerekét.
A szerző újságíró
