Jön egy fiatalember, és közli: mától emez vagyok, nem amaz. Noha az „amaz-korszak” volt a fiatalember és pártjának az identitása, hitvallása, létezésének értelme és küldetése is egyben. S igaz, hogy jó néhány botrányos megnyilvánulás és cselekedet határozta meg korábban a fiatalembert és pártját, de mindez már nem érvényes. Az amaz a múlt, tehát nem számít. Ki van törölve, kész. Vitának helye nincs, mindenkinek kötelező emezként kezelni a fiatalembert és pártját. A fiatalember különben is bámulatos módon magabiztos, úgyhogy akinek valami nem tetszik, kívül tágasabb: kereshet magának másik pártot vagy szervezetet.
Csodálatos újjászületés történt. Egyéni kinyilatkoztatás alapján. Van ilyen? Nincs ilyen. Vona Gábor láthatóan nem a maga ura. Ki tudja, milyen agytröszt hatására történnek vele a csodálatos változások? Az esti mesék végződnek úgy, hogy a rossz fiú végül jó fiúvá, kezes báránnyá változik, csak ki kell mondani hozzá a megfelelő varázsszavakat.
Ám a politika világát nem érdeklik az ilyen giccses históriák. Ott kemény, kíméletlen és hihetetlenül szívós aprómunkát kell végezni ahhoz, hogy babér teremjen. Természetesen senki nem tudhatja, mi lesz a 2018-as választások kimenetele – az viszont kijelenthető, hogy munka nélkül nem adnak győzelmet. Vona Gábor mégis abban a hitben ringatózik, hogy munka nélkül is jár neki a választási siker. Elég megtagadni a múltat, és azt hajtogatni, hogy én leszek a következő kormányfő.
Az eltelt huszonhét év keserves tapasztalata az, hogy a mindenkori jobboldalnak mindig túl kellett teljesíteni a mindenkori baloldalhoz képest. A baloldal helyzeti előnyét a szocializmusban gyökerező szellemi, anyagi és sajtóbeli túlsúlya szolgáltatta. Vissza is élt vele rendesen, ameddig csak tudott. Mára alapvetően átrendeződött a belpolitikai helyzetkép a kilencvenes évek eleje-közepéhez képest. De éppen annak köszönhetően, hogy a Fidesz mint szövetség és mint koalíciós pólust képző erő érdemleges munkát végzett el azóta ezen a téren és térfélen. A kormánypárt hosszú távú sikerének kulcsa részint éppen abban rejlik, hogy egyszerre legalább négy szétzúzódott párt örökségét vette a nyakába és vitte azt sikerre.
Semmi sem úgy kezdődött, folytatódott és végződött a jobboldali politikában, ahogyan azt Vona Gábor a maga naiv és tapasztalatlan módján manapság elgondolja. És a jelenre sem az jellemző, hogy csak ki kell várni a sor végét, és az önjelölt potyautas máris belehuppan a miniszterelnöki bársonyszékbe. Ilyen butaságot csak politikai zöldfülűek mesélnek be maguknak. A Jobbik önhitt vezetőjének épphogy egy kemény választási pofon hiányzik ahhoz, hogy kijózanodjon, és elkezdjen végre dolgozni. Egy akkora körülbelül, amekkorát a Fidesz kapott 1994-ben. Akkoriban a Fidesz épphogy elkerülte a politikai megsemmisülést, és lesajnált kis pártként csupán a túlélés esélyét kapta meg a választópolgároktól. A rendszerváltás sebességváltója rükvercbe kapcsolt, és padlógázzal elindult visszafelé a lejtőn.
De éppen a ’94-es vereség adta meg a kezdőlökést ahhoz, hogy a Fidesz átvegye a jobboldal vezetését, és négy év múlva győzhessen. Kellett persze egy Orbán Viktor is. Ahhoz, hogy a választáson kiütött, és a kormányzásban felmorzsolódott MDF, az önfelszámoló üzemmódban a falnak csapódott Giczy György vezette KDNP, a kiszámíthatatlan és szintén darabokra szabdalt Független Kisgazdapárt, illetve a Szabó Iván-féle MDNP maradványain felépítse a versenyképes új jobboldali szövetséget. Eleinte az sem volt világos, hogy lesz-e értelme az egésznek, olyan erővel tért vissza a posztkommunizmus. A roppant szervezőkészséget, kudarctűrést, ezernyi ellentétes érdeket, ösztönös politikai érzéket igénylő munkát, a megszámlálhatatlan egyeztetést és tárgyalást megelőző választási összefogást azonban a választók honorálták. Volt is mit.
Orbán már az 1994-es önkormányzati választásokra összerántotta a jobboldalt. Polgári Szövetség néven kínált alternatívát a 72 százalékos többségű MSZP–SZDSZ fojtogató hatalmi tömbje ellen, és a tavaszihoz képest máris szép őszi eredménnyel. Ez a közösségépítés, az önmeghatározás, illetve a polgári Magyarország víziójának köznapi értelemben vett megvalósítása folytatódott 1998 után immáron kormányon, ám a legnehezebbje, amit egyetlen alkimista, béljós, madárjós, vajákos, jelkódoló, dekódoló, Soros-pénzen képzett politikai marketinges sem volt képes megjósolni, az csak 2002 után, paradox módon egy sikeres és eredményes kormányzás után következett.
A nyolcéves ellenzékiség, étrenden a mindennapos feketelevessel, a kilátástalan, reménytelen, brezsnyevi pangás lassan múló esztendőivel. Egy csetlő-botló, szerencsétlen Medgyessy Péterrel, majd a még rosszabb, illegitim és amorális politikai kalandor Gyurcsány Ferenccel a nyakán a Fidesznek ismét az önépítés kérges kenyérhéja jutott. Hogy a jobboldali közösség egyben maradhasson ellenzékben is, országszerte polgári körök alakítására szólított fel Orbán Viktor. Mentális állapotában ugyanis a Fidesz-bázis sokkot kapott és megroppant, melyet állandó körutakkal, országjárással, személyes találkozókkal igyekezett a jobboldal vezetője, ahogy lehet, ellensúlyozni.
Persze, Orbánnak sem 1994-ben, sem pedig 1998-ban nem volt akkora szerencséje, mint most Vonának: nem hullott ölébe egy komplett médiabirodalom tévéstül, napilapostul, hetilapostul, rádióstul, és nem nyúltak a hóna alá korábban ellenséges balliberális segítő kezek sem. Cselédsajtó és mosdatómédia helyett minden irányból vicsorgó indulatok mardosták és lökdösték visszafelé, a sikertelenség mocsarába. Hátha örökre ott ragad, és akkor tényleg semmi és senki nem áll a restauráció kiteljesedése útjában. A baloldali sajtó és média monopolhelyzetet élvező megmondóemberei a beletörődés szükségességét sulykolták. Hogy mindennek történelmileg így kell lennie, ezt el kell fogadni. Ezt a nótát húzták 1994-től és 2002-től kezdve újra meg újra. Mindig akkor, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány feltűnt a színen, és belekezdett megszokott rombolásába.
Ám végül a hihetetlen kudarctűrő képességet, az alternatíva felmutatását siker koronázta. Minderről Vona Gábornak, érthetően, nincsenek közeli emlékei. De ez nem mentesíti őt a munkavégzés alól. Hogy a politikai aprómunkát megúszhatja. Nem úszhatja meg. Egyszerűen nem elég annyi, hogy naponta huszonötször hipnotikus állapotban elismétli, ő lesz jövőre a miniszterelnök. Ez a viselkedés egy pszichológus magánrendelésén rendben van, ott kéznél van szakember. De egy országnak kevés.
A Köves Slomónak címzett hanukai üdvözlet szintén a politikai rutin ordító hiányáról tanúskodik. A politika ugyanis nem egyoldalúan kisajátított, öncélú gesztusok összessége. Rekonstruáljuk, mi történt: két ember él egy házban. Az egyik folyton ingerli az másikat. Odamegy az ablaka alá, és mindenféle csúnyaságot, rosszat a másik fejéhez vág. Durván sérteget, a szomszéd közelmúltbeli – felteszem: kiheverhetetlen – történelmi traumáját semmibe vevő módon rossz emlékű, származási alapú listázást követel. Újra és újra odasomfordál a szomszéd ablaka alá kitenyésztett vádjaival. Bekiabál. Ez megy néhány éven keresztül. Közben a nagy hangú illegális félkatonai szervezet tagjaként ad nyomatékot mondandójának, szabad idejében Kossuth téri avatóbálokat nyit meg.
A szomszéd nem reagál, félve tekintget kifelé, nem szívesen emlékezik arra, amiről azt hitte, már a múlté.
Aztán a kiabáló egyszer csak meggondolja magát. Elhallgat. Néppártosodik. Visszavesz a fordulatszámból. Cukiságkampányba fog. A ma született bárány megejtő ártatlanságával megírja álszent üdvözletét. Vár a mindent legitimáló összeborulásra. Ám a szemforgatás csimborasszója csakis úgy végződhet, hogy megérkezik a rabbi kimért és a korábbi sérelmeket jogosan felemlegető válasza. Erre fel Vona Gábor sebtiben újabb levelet körmöl. A haza bölcseként osztja az észt, és úgy ripacskodik, mintha hirtelen semmihez nem lenne köze, ami kellemetlen lehet rá nézve. A helyzet abszurditását mutatja, hogy még Vona Gábor érzi sértve magát, miután korábban ő és szervezete számos antiszemita kiszólást engedett meg magának.
Nehéz is lenne ennél mélyebbre süllyedni.
A Jobbik vezetője álomvilágban él. Nem érti, mi fán terem a politika. Nincs se programja, se elképzelése, se víziója. Nincs egyetlen eredeti gondolata, nincs egyetlen teleírt papírlapja sem arról, hogy egyáltalán mit gondol erről az országról. Nincs semmi a mellényzsebében, csak üres, nagyképű kijelentések, és a trenírozott Orbán-gyűlölet. Ha Vona Gábor azt hiszi, hogy a munkát megspórolhatja, akkora csalódásban lesz része, amelyről momentán sejtelme sincsen. Viszont maximálisan meg fogja érdemelni.