Néhány évvel ezelőtt Párizsban, az OECD Nemzetközi Energiaügynökség igazgatójának szobájában ültem, és amikor a tárgyalások megszakadtak, Mandil igazgatóhoz fordultam a következő kérdéssel: ön szerint miért van az, hogy az energetikai szakemberek és a környezetvédők véleménye oly nagyon különbözik, sőt gyakran teljesen ellentétes?
Claude Mandil, a Gaz de France korábbi vezérigazgatója egy pillanatig gondolkozott, majd így válaszolt: azért, mert mi, energetikusok arról beszélünk, ami van, vagy a jövőben lehet, míg a környezetvédők arról, amit szeretnének, amiről álmodnak. Ez a gondolat ébredt fel bennem, amikor végigolvastam Munkácsy Béla (a továbbiakban: M. B.) sorait. Őt, úgy látom, nem érdeklik a tények, a számok, a trendek, a valóság, ő a vágyálmait és lózungjait fújja. És nyilvánvalóan nem érti, hogyan működik a villamosenergia-rendszer, miért szükséges, hogy legyenek szabályozó kapacitások, és hogy Európában ezeknek a kapacitásoknak a szűkülése miért okoz növekvő gondokat szinte minden országban.
De térjünk vissza a hozzászólás elejére, ahol „szakmai hibákkal is erősen terhelt” részeket talált az OECD-vel és a Fraunhofer-Instituttal kapcsolatban. Nos, sajnos M. B. hiányos tárgyi tudása jelenik meg itt: az OECD leányvállalata, a Nemzetközi Energiaügynökség sok egyéb feladata mellett egy igazi kutatóintézet, amely az energetika terén a legjobbak közé tartozik.
ENERGIAFORRADALOM MEGÚJULÓKKAL
Minden valamire való szakember tudja, hogy a megújulókra való átállást végre kell hajtani, és ez a jelenlegi eszközrendszerrel már megoldható. A nemzetközi fősodorban a kutatási kérdés ma az, hogy a 100 százalékos megújuló energiarendszer hogyan és mikorra valósítható meg. A legfőbb akadály tehát nem a technológia, hanem a szemléletmód. Például az energiafogyasztás alakulását az energetikusok rendre túlbecsülik.
Munkácsy Béla írása.
A Fraunhofer-hálózat energetikai intézete pedig természetesen foglalkozik atomenergiával, amikor az európai energiaárakat elemzi vagy a német energiamix alakulását vizsgálja. Az intézet ár-összehasonlító ábrái a rendelkezésemre állnak és világosan mutatják a szél- és napenergia magasabb árait. Miért kellene a megújulókat támogatni (Németországban évi 23 milliárd euróval), ha olcsók lennének? Persze M. B. nem képviselte hazánkat majd két évtizedig Párizsban az IEA-nál és Genfben az ENSZ-nél, ő a maga bezárt köreiben tájékozódik.
M. B. energiaforradalomról ír. De van ilyen forradalom? Aki ismeri az adatokat, a trendeket, azt láthatja, hogy jelenleg a globális energiatermelés több mint 80 százalékát a fosszilis (szén, földgáz, kőolaj) energiahordozók és az atomenergia adja. A prognózisok szerint a megújulók aránya ugyan nő, de még 2040-ben is szinte ugyanilyen arányban a fosszilis-atom kettős dominálja az energiatermelést. Miért is? Mert az időjárás- és napszakfüggő megújulók termelési kapacitása nagyon gyenge, ötöde-tizede a szenes és az atomerőműveknek.
Az EU-ban kötelező célkitűzésekkel és horribilis támogatásokkal (fajlagosan a világon messze legnagyobb dotációkkal) ki lehetett kényszeríteni egy intenzív növekedést, de ez súlyos ellátásbiztonsági fenyegetésekkel és áremelkedésekkel járhat a jövőben. Az Eurostat és az EU Bizottság tanulmánya szerint jelenleg az EU-ban a legnagyobb energiatermelő ágazat az atomipar, amelynek még 2050-ben is jelentős szerepe lesz.
M. B. tájékozatlanságáról árulkodik a következő mondat is: „Az energiatermelésben jártas szakértők nem ismerhetik kellően a fogyasztásoldali technológiák hatékonyságnövelési lehetőségeit.” A valóságban azonban az energetikai szakemberek döntő többsége éppen az energiafelhasználás területén (ipar, közlekedés, szolgáltatások, háztartások ellátása) dolgozik és magas szintű ismeretekkel rendelkezik az energiahatékonyságról. Jómagam irányítottam a német szénsegély, a PHARE, az UNESCO és a KIOP-KEOP energiahatékonysági projekteket és tapasztaltam kollégáim kiváló felkészültségét.
Végezetül egyetlen gondolat: én Genfben, az ENSZ-ben azt láttam, hogy a vezetőség arra törekszik, hogy az energetikai és a környezetvédelmi igazgatóság minél szorosabban működjék együtt, az ott dolgozók ismerjék és értsék meg egymás véleményét sok közös konferencia és barátságos beszélgetés során. Ezt nyilván tudják az ELTE-n is, de M. B. biztosan nem tudja.
Ő a mai kommunikációs kultúra legrosszabb ösvényén halad.
A szerző a genfi székhelyű ENSZ Fenntartható Energia Bizottság korábbi elnöke