Nagy vihart kavart a közelmúltban a francia baloldali sztárközgazdász, Thomas Piketty, aki azt írta le, hogy a térségünkből kivitt tőkehasznot nem lehet pótolni az uniós transzferekkel. Ebből néhányan azonnal levonták azt a következtetést, hogy bennünket a működő tőkén keresztül folyamatosan kifosztanak, és a nyugati irányultságunk zsákutca lehet.
Közelítsük meg higgadtan a kérdést. Először is, külön kell választani az ország választott kitörési modelljének analízisét és az EU-tagság hatását.
Hazánk a kelet-közép-európaiakkal együtt, talán Szlovénia kivételével, azt az integrációs modellt választotta, amelyet Pogátsa Zoltán (helyesen) működőtőke-függő kapitalista modellnek titulált. Ráadásul Magyarországnak magas adósságállománya is volt a rendszerváltáskor, elsősorban a Nyugat felé és kemény valutában.
A KGST felbomlása kapcsán kiszámolt pozitív kétoldalú szaldókkal sokra nem mentünk ennek kompenzálására. Miután a magyar politikai elit a lengyelektől eltérően úgy döntött, hogy adósságainkat jogfolytonosan fizetjük, nehéz fizetési helyzetbe is kerültünk. Nemcsak zöldmezős beruházásokat engedtünk be, hanem még privatizáltunk is a kemény valutáért, vagy önként zártunk be korábban kiemelt és jó technológiával rendelkező vállalatokat.
A következmény az volt, hogy tőke- és technológiaszegény országként büszkén vonzottuk a működő tőkét, ehhez társasági meg időnként helyi iparűzésiadó-engedményeket adtunk, olcsó munkaerőt és leértékelt valutát. Sőt időnként készpénzben hatalmas beruházási támogatást és infrastrukturális építkezéseket is biztosítottunk. Az ebből eredő profitot természetesen nem mi birtokoltuk, vagyis ez nem a mi elosztható és felélhető nemzeti jövedelmünket gazdagította.
Nem vitás, hogy az évi 6-7 milliárd euró tőlünk kikönyvelt haszon – amire Piketty is utalt – nem jön jól.
Ezen a ponton árnyaljuk a képet! Most már, részben a magyar külföldi befektetések révén, magunk is kapunk idekönyvelt nyereséget. Elég, ha csak a Mol, az OTP vagy a Richter külföldi tevékenységét említjük, amelyek hazakönyvelik a profitot.
Tudjuk, hogy a magyar és a regionális elit a rendszerváltáskor idehaza a liberalizációt választotta. Ezt követelte a működő tőke is, hiszen elsősorban nem a magyar piacra termelt nálunk. Vagyis időben elcsúsztatva ugyan, de megnyitottuk a magyar piacot a nyugati termékek és szolgáltatások előtt. Tettük ezt abban a reményben, hogy hamarosan megérkezik az EU-tagság és vele a várt nettó támogatási pénzek, amelyek azért jórészt kompenzálhatják – egy jó gazdaságpolitikával párosítva – a gyengébb pozícióból eredő nettó tőkejövedelem kiszippantását.
A kilencvenes években szabadkereskedelmi viszonyra léptünk az Európai Unióval, a közép-európai régióval, de emellett megnyitottuk a közbeszerzési piacot, liberalizáltuk a tőkemozgást, lényegében átvettük az uniós versenypolitikát, beléptünk az OECD-be, amely ugyancsak liberalizálással is járt. EU-tagság nélkül egy tőkeszegény és nálunk jóval elmaradottabb rendszerváltó országnak – mint például Ukrajna – akár gazdasági pangást is hozhat az EU-s társulási megállapodás.
Reménykedtünk abban, hogy majd megtanuljuk a nyugati menedzsmentet és technológiákat, „kinevelünk” olyan jó nemzeti tulajdonlású multi beszállítókat, amelyek később önállóan is betörnek a nyugati piacra, és létrehozunk tehetséges magyar cégeket, amelyek nemcsak külföldön, hanem hazai pályán is felveszik a ritmust és a kesztyűt a külföldi versenytársakkal, és nem adják el egy idő után nekik a tulajdont.
Ez volt a mantra, amit mindannyian egyetlen lehetséges útként elfogadtunk. De volt még egy nagyon fontos magyar szempont a nyitási kényszereknél. Magas volt az államadósságunk. Ezért ezt finanszírozni kellett (még ma is kell, még ha szerencsére kevesebbet is), és ennek a kamata nemcsak magas (most már csökken), hanem domináns része külföldi kézben van még most is, nemcsak a devizahányad utáni törlesztés, hanem az adósság forinthányada révén is szintén jelentős összegek.
Mivel az elmúlt harminc évben – az első Orbán-kormánytól eltekintve – nem sikerült az adósságrátát lényegesen csökkenteni, sőt a Medgyessy-, de főleg a Gyurcsány-kormánynak még sikerült is ráemelni, ezért hihetetlen magas – most már GDP-arányosan csökkenő – összeg megy ki kamatként külföldi kézbe. Sőt a részvénypiacokon és a bankhitelekben is jelentős külföldi tőkék mozognak, bár ezek nem mérhetők az államadósság kamatának nagyságrendjéhez, sőt a bankrendszeren keresztüli külföldi kitettséget az utóbbi években szintén derekasan csökkentettük.
Ne csodálkozzunk ezek után, ha az úgynevezett GNI/GDP résben, vagyis a nemzeti jövedelem és a megtermelt hazai termék közötti résben az EU-transzferek (beruházási kohéziós pénzek, közvetlen agrárkifizetések) teljes összege után is 4-5 százalék, vagyis durván ötmilliárd euró nagyságrendű különbség mutatkozik. Mennyi lenne az EU-források nélkül? Még több.
Bár a belső piac megnyitása nagyon féloldalasra sikerült, de most már makroszinten is érzékelhető a külföldön dolgozó magyar munkaerő hazautalásából érkező összeg, ami 2016-ban nettó hárommilliárd euró volt. Nemcsak hazánkra, hanem a többi munkaerő-exportőr országra is jellemzőek a makrogazdaságilag jelentős hazautalások. A szolgáltatások területén a közlekedési szállítóink nagyobb mértékben is megjelennek minden gáncsoskodás ellenére (lásd helyi minimálbér megkövetelése) Nyugat-Európában. E területen számunkra az is előnyös, hogy a schengeni térségnek köszönhetően nagyobb a nemzetközi turizmus nettó bevétele, mint anélkül. Emellett még kapunk évjárattól függően 4-5 milliárd euró nettó transzfert is.
Figyelembe kell venni a kereskedelmi gravitációs modellt is, hiszen a nálunk lévő multicégek ezzel élnek is – a profit persze mind náluk landol –, de élhetnek vele magyar cégek is. Nem tisztem védeni az uniót, de a lényeg a magyar modellben van, amely privatizált, liberalizált (az EU-tagság előtt), alacsony hozzáadott értékű termelést folytató, olcsó munkaerőre alapozott bekapcsolódást kínált a nemzetközi értékláncokba, és nem élt azzal a lehetőséggel, hogy erős magyar bajnokokat hozzon létre, akik itthon és külföldön is a piaci versenyben profitot termelnek. Ehhez képest az unió nettó transzfere csak ajándék.
Persze a magasabb és külföldi kézbe jutó államadósság utáni kamat még megmagyaráz 1-1,5 százalékkal nagyobb jövedelem/termelés éket, összehasonlítva regionális versenytársainkkal. De akkor hogyan lehetne csökkenteni a nemzeti jövedelem és a megtermelt termék közötti különbséget? (A munkaerő-kiáramlásunkból származó hazautalt összegek sokat segítettek már ebben, de ez másfelől sajnálatos jelenség a társadalmi károk és a munkaerőpiaci helyzet szempontjából.)
Nos, csakis a versenyképesség határozott javításával, nemcsak a multicégek preferált beruházási és munkaerőpiaci támogatásával. Az elmúlt 30 év után a következő harminc év kérdése lesz, hogy az állam tartósan „kineveljen” versenyképes magyar cégeket, és azokat tehetséges, a vállalkozásokat felfuttató vezetők kezébe adja. Ez már felveti az új magyar kapitalista – a félperifériástól eltérő – modellről a nemzeti megegyezés kérdését.
A szerző egyetemi oktató