Az unió életében döntő fordulatot hozott a hidegháború megszűnése, azon hidegháborúé, amely egészen addig a belső kooperáció és a szolidáris működésmód egyik fő hajtóereje, sőt kikényszerítője volt. A nagytőke mindaddig – a külső és belső stabilitás garantálása formájában – saját érdekeit is képes volt felismerni az államokon belüli és államok közötti szolidaritási mechanizmusok fenntartásában, s ezért hajlandó volt magasabb adószintet tolerálni. A kelet-európai rendszerváltások után azonban egyre feleslegesebbnek kezdte találni ezt az „áldozatot”. Hiszen már nem kellett tartania sem a szovjet katonai támadástól, sem a társadalmi különbségeket alacsony szinten tartó, ezért bizonyos létbiztonság-teljesítményt kínáló szocialista modell ideológiai versenyétől. Az az egy nem jutott eszükbe, hogy a magasabb adószint segítségével működtetett szociális háló egyben stabil belsőpiaci, a szegényebb országoknak juttatott kohéziós transzferek pedig exportkeresletet is jelentettek. A rövid távú mohóság ismét kezdte legyőzni a hosszú távú stratégiai gondolkodást. Másrészt a zárt kommunista tábor fellazulásával (főként Kína nyitásával a külvilág felé) több száz milliós új munkaerőpiac nyílt meg a tőke előtt, ami a gyártási folyamatok egyre nagyobb részének Távol-Keletre (és részben Kelet-Európába) való kiszervezésével lehetővé tette a bérköltségek radikális csökkentését. (És ez természetesen a nyugati bérköltségek leszorítására is nyomást fejt ki.) Az az aspektusa a dolognak, hogy ezáltal elkerülhetetlenül egyre mérséklődik a nyugat-európai vásárlóerő, szintén elkerülte a figyelmüket. E folyamat ideológiai leképeződése az angolszász neoliberalizmus európai elterjedése volt, amely ideológia mindkét nagy európai pártcsoportban egyre dominánsabbá vált, mára szinte megkülönböztethetetlenné téve a jobb- és baloldalinak nevezett kormányok politikáját.
Ezzel egy időben és ettől nem teljesen függetlenül indult be a közös valuta projektje, amely a gazdálkodás gyakorlati síkján számos előnyt ígért, ám végeredményben kivette a gyengébb tagállamok kezéből az egyenlőtlen versenyben eddig önmaguk megvédelmezésére leghatékonyabban alkalmazható eszközt, az önálló monetáris politikát. A perifériának túl erős, a gazdag országoknak vonzóan gyenge euró felborította az unió belső kereskedelmi egyensúlyát. Az északi (döntően a német) gazdaságok folyamatos kereskedelmi többletet érnek el a déliekkel szemben (az utóbb csatlakozott keletiekkel szemben csak azért nem, mert ott az alacsonyabb bérszínvonal miatt csekélyebb a vásárlóerő). Ami ezt ellensúlyozhatta volna, ami az egyre szorosabb gazdasági együttműködés mellett is lehetővé tette volna az egyensúly megőrzését, a szolidaritási transzferek növelése, azt nemcsak hogy nem vállalta a fejlett centrum, de inkább elsorvasztani igyekezett. Ennek oka, hogy a neoliberális politika egyik fő programpontja, az adószint mérséklése ellenkező irányba hat, másrészt a keleti kiszervezés negatív munkaerőpiaci hatásai (és a bevándorlás okozta kulturális sokk) a centrumországok politikai életében megerősítette a bezárkózó, antiszolidáris tendenciákat.
Az unió történetében új jelenségként, ám az itt leírt folyamatokból logikusan következően olyan pártok jöttek létre és erősödnek lassan a kormányképesség szintjéig, amelyek megtagadják a közösségi (és részben a belső) szolidaritás eddig alapvető fontosságúnak tartott uniós alapértékét. Mindez fél évszázad után a felbomlás eddig ismeretlen erőit idézi föl az unió életében, ami már konkrét kilépési szándékok kifejezéséig is eljutott. A fősodratú politika, miközben kárhoztatja az euroszkeptikus radikalizmust, létrejöttének okait orvosolni nem próbálja, el sem ismeri létezésüket, helyette átveszi a „lusta déliek versus hatékony északiak” toposzokat az általa amúgy kárhoztatott radikális erőktől.
Amikor 1990 után tekintetünket régiószerte az unióra vetettük, részben még nem fejlődtek ki teljesen ezek a tendenciák, másrészt illúzióink miatt nem voltunk fogékonyak a felismerésükre. Sokáig azt hittük, hogy a nagy hármak (Adenauer, Schuman, De Gasperi) által megálmodott és az emberöltőnyi prosperitással az alapítók vágyait talán túl is teljesítő unióba léptünk, a valóságban azonban a Reagan–Thatcher-féle újliberális ideológia jegyében átformálódó Európával találkoztunk. Ebben az unióban a szolidaritás elenyészőben volt, s egyre inkább egy közönséges, erőforrásokat és piacot hódító birodalom képét öltötte magára. A hódítás fő eszköze a déli perifériánál az euró, a vele járó maastrichti kritériumrendszerrel, az új demokráciák esetében a lassított sebességű csatlakozási folyamat volt, s a forráskivonás mindkét perifériánál főként az eladósítás segítségével megy végbe.
Alig van annál jobb üzlet, mint eladósodó, de működőképes államokat a hitelminősítők segítségével folyamatosan felsrófolt kamatszinten hitelezni, tudván, hogy ha – némileg túllőve a célon – esetleg bekövetkezne a fizetésképtelenségük, a „bankmentő” csomagok mindig rendelkezésre állnak. Régiónk esetében pedig az unió folyamatosan fenntartotta a csatlakozás lehetőségét, de sokáig állandó távolságban lebegtette konkrét időpontját. Közben azonban elvárta (lelkes vagy cinikus kollaboránsai által részben túl is teljesíttette) nemzetgazdaságaink felnyitását, piacaink szabaddá tételét. Lévén, hogy az unió centrumországai masszív gazdasági erőfölényben voltak, ez a tagjelölt országok különböző mértékű, de általános lerablásához vezetett.
Az ideológiai magyarázat erre a szocializmus gyenge versenyképessége. Ám arról kevés szó esik, hogy olyan hatalmak cégei „privatizálták el” – a liberalizálás jegyében és azt (meg)követelve – nemzeti vagyonainkat, amelyek annak idején kemény protekcionista politikával erősödtek meg versenyképesebb konkurenseikkel szemben. Az egyenlőtlen versenyből logikusan fakadó piaci hódítás történt: a nemzeti vagyon kisebb-nagyobb (nálunk nagy) részének eltűnése, illetve külföldi kézbe jutása, tömegessé váló munkanélküliséggel, az addigi szerény létbiztonság megrendülésével, az átlagos életszínvonal különböző mértékű (nálunk drámai) süllyedésével, miközben ráadásul az államadósság is tovább növekedett. Mindez statisztikailag vitathatatlanul mutatja a csatlakozási folyamat birodalmihódítás-jellegét. A 2008-ban kezdődő válság a déli periférián ugyanezt megismételte, sőt a mediterrán országokban a munkanélküliség még súlyosabbá is vált.
Az ilyen helyzetekben szükségszerűen bekövetkező politikai radikalizálódás ellen az unió politikai elitje és helyi fiókszervezetei csupán ráolvasással vennék fel a harcot. „Hivatalosan” senkinek nem jut eszébe, hogy éppen a nálunk már évtizedek óta tartó, mégis folyamatosan hiányolt, délen néhány éve erőltetett „strukturális reformok” terelgetik a weimari útra az elnyomorodó tagállamokat. A neoliberális fordulattal Európa vezetői elfelejtik, mert pillanatnyi érdekük elfelejteni a harmincas évek tanulságait, amelyeket pedig a II. világháború szörnyű tapasztalatai alapján egyszer már megtanulni és megfogadni látszottak: a politikai radikalizmus kipróbált és bevált, klasszikus ellenszere a szolidaritás. Aminek hiányában a történelem, természetesen, kezdi ismételni önmagát. A hivatásos antifasiszták meg csodálkoznak…
A szerző újságíró