Az egykori szépreményű nemzeti párt, a Jobbik erkölcsileg és politikailag olyan szintre küzdötte le magát, hogy az elemzőnek szinte már kínos rámutatni arra az evidenciára, hogy a nemzeti jelszavak mögött másfél éve semmiféle tartalom nincs.
Fél évtizede nemzeti körökben még büszkén vallhatta magát bárki jobbikosnak, és érdekes vitákat generált a „reálpolitika versus nemzetpolitikai maximalizmus” témájában a Fidesz és a Jobbik ellentéte, ami józan emberek esetében nem volt összeegyeztethetetlen a baráti hangnem és viszony megtartásával. Ma már a Jobbik neve szitokszó a pártsemleges nemzeti elkötelezettségű társaságokban, és hovatovább mindenkinek szinte magyarázkodnia kell, ha valaha bármi köze volt ehhez a hitehagyott párthoz.
Vona Gábornak sikerült közhellyé zülleszteni azt a megállapítást, hogy a Jobbik lelkének elvétele elsősorban nem a stílus, hanem a tartalom megváltozását jelentette.
A nemzet érdekét mindenek elé helyező, következetes, egyenes pályaívű pártból egy hatalomcentrikus, a választók remélt kegyéért ugyanabban a kérdésben akár többször is álláspontot változtató, a nemzeti érdekeket legfeljebb eshetőlegesen figyelembe vevő szervezet lett, amely a „pusztító világerő”, a globális háttérhatalom helyi lerakatának pártjaival paktál le a jobboldali kormány ellenében.
Visszagondolva a régi szép időkre, amikor a Jobbik volt az egyetlen politikai párt, amely az EU-népszavazás idején tisztán és világosan mert beszélni a csatlakozás hátrányairól és arról, hogy az EU csak színfala a globális háttérhatalomnak, megkeseredik az ember szája íze.
A Jobbik a nemzet lelkiismerete lehetett volna, és vélhető, hogy ha tartja az irányt, akkor előbb-utóbb kormányra is kerül. De nem, az elnök, aki eddig minden választáson Jobbik-győzelmet hirdetett, azt hitte, ha alkut köt a miniszterelnök iránt érzett gyűlölet mozgatta milliárdossal, és annak elvárásai szerint fogalmazza meg politikai mondandóját, ha Orbán Viktort nevezi ki a magyarság fő ellenségének, ha vehemenciában, agresszivitásban megelőzi az álbaloldal vérebeit, akkor elébe vághat a dolgok természetes menetének, és már 2018-ban élvezheti a kormányzati hatalmat.
Ilyen az, amikor egy politikai vezető elhiszi a saját mantráit. Vona azt gondolhatta, hogy ha „az emberek kétharmada jobbikos, csak nem tud róla”, mint hirdette négy éve, akkor elég, ha számottevő médiafelülethez jut a párt ahhoz, hogy rádöbbentse a választókat a valódi politikai preferenciáikra, amelyeknek valami módon eddig nem voltak tudatában. Nos, a helyzet, mint látjuk, nem ennyire egyszerű. A kétharmados Jobbik-identitás csak álom volt, ráadásul egy más értékrendű, más kisugárzású pártról szólt.
A Jobbik Vona-korszakát elemezve és arra a kérdésre keresve a választ, hogy hol csúszott el a Jobbik kommunikációja, hol kapott gellert az őszinte, nemzeti radikális mondanivaló, alighanem egy őshazugsághoz kell visszatérnünk, amely úgy hangzik, hogy Orbán és Gyurcsány között nincs különbség a nemzeti érdekek szemszögéből. E jobbikos szólam annyira gyalázatos, igaztalan és abszurd, hogy cáfolni sem érdemes.
Ezt a hazugságot Gyergyószentmiklóson, az Erdélyi Magyar Ifjak által szervezett nemzetpolitikai táborban Vona avval tetézte egy évvel a Fidesz első kétharmados győzelmét hozó választások után, hogy „2010 nem jelentett cezúrát a nemzetpolitika tekintetében”.
Mit számít ugyebár a magyar állampolgárság kiterjesztése (amit egyébként a Jobbik is támogatott és hivatalosan ma is támogat), mit a nemzeti szellemű alaptörvény? Mit számít a határon túli közösségek soha nem látott anyagi támogatása, mit az önálló, magyar érdekű külpolitika? Ezek mellékes tények, ha a cél a kormány mindenáron való feketítése, az öncélú rágalom.
Vona hazugságait annak idején sokan úgy könyvelték el, hogy ez része a politikai adok-kapoknak, voltaképpen riposzt arra, hogy a Fidesz oldaláról hol MSZP-, hol Putyin-kreatúrának állították be az akkor még következetes nemzeti politikát folytató Jobbikot. Az sem ígért sok jót, amikor Vona többek között azzal igyekezett meggyőzni a párt küldötteit a néppártosodás fontosságáról a 2015-ös Jobbik-kongresszuson, hogy neki jó a „szimata”. Valahogy a nemzetpolitikai következetesség nehezen egyeztethető össze a politikai hasznosságot célzó, szimatorientált mozgással.
Vona Gábor minap megejtett erdélyi útját élénk médiaérdeklődés kísérte. Sejthető volt, hogy a helyi magyarság nem várja majd tárt karokkal, és az utcafórumok hangulata nem fog az EMI-táborbeli fellépések atmoszférájára emlékeztetni. S lőn.
Kolozsvári sajtótájékoztatóján Vona elmondotta, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) értékrendje áll legközelebb hozzá és pártjához. Két éve e megnyilatkozás elégedettséggel tölthette volna el az EMNP vezetőit, mára azonban inkább a Piszkos Fred-effektus érvényesül: akit Fred elkezdett szeretni Rejtő Jenő klasszikus regényében, attól a többiek hamar elpártoltak.
Hogy mit remélt, mit képzelt, mit várt ettől az úttól a pártelnök, azt nehéz bemérni, tény, hogy mint többen is megállapították, házhoz ment a pofonért. Ha a Jobbik nem írt volna le egy éles balfordulatot megannyi nemzetpolitikai kérdésben, akkor is kevesebb mint egy évvel az „üveggyöngyözős” jobbikos nyilatkozat után merész húzás volt Erdélybe látogatni utcafórumra. Apropó, üveggyöngy. Erről a kérdésről már többen értekeztek, de arra nem tértek ki, hogy a helyzet leírására eleve alkalmatlan metafora mennyire rossz kisugárzású nemzetstratégiai szempontból.
Hiszen Vona keresztfia, Szotyori-Lázár Zoltán a kettős állampolgárságot hasonlította üveggyöngyhöz, miközben a magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra a rendszerváltás óta a legfontosabb nemzetpolitikai lépés volt mind szimbolikusan, mind konkrétan, ami konkrét jogi alátámasztást adott a határokon átívelő nemzetegyesítés programjának. Másrészről azért is érdemes az esetet szóba hozni majdnem egy év után is, mivel nem egy véletlen elszólásról volt szó, mint ahogy azt Szotyori megpróbálta beállítani a bocsánatkérésében. Az ügyre azóta a szolnoki Jobbik-elnök ismételten visszatért, és érvelésével lényegében újra és újra vállalta balszerencsés, pártjának csak ártó nyilatkozatát.
Egyébiránt hiba lenne azt hinni, hogy Orbán Viktor erdélyi népszerűsége 2018-ban még mindig a 2010-es nemzetpolitikai gesztusnak köszönhető. Sokkal inkább az van e példátlan arányú támogatás mögött, hogy azok, akik igényelték a magyar állampolgárságot, regisztráltak és vissza is küldték/küldik a levélszavazataikat, zömmel nemzetben gondolkodó, konzervatív emberek, akik fontosnak tartják a közös nemzeti sorsalakítást.
Mivel mindennapjaikban kevés szó esik a magyarországi pártcsatározásokról, pártkötődéseik, ha egyáltalán vannak, igencsak lazák, nem torzítja ítélőképességüket az anyaországi felfokozott, választás előtti kampányhangulat, távolról bölcsebben tudnak ítélni.
Márpedig manapság több mint egyértelmű, hogy az egyetlen felelős, józan választás csak a Fidesz lehet. Ha van, aki kételkedik ebben a talán merésznek tűnő kijelentésben, nézze végig azt az Orbán-gyűlölet által összetartott szedett-vedett társaságot, amely most diadalittas a hódmezővásárhelyi győzelemtől. Ezekre bízná értelmes, a józan ítélőképesség minimumával bíró ember az ország sorsát?
Vona határőrséget ígér a kerítés mellé, de közben azokkal szövetkezik, akik nyíltan ki merik mondani, hogy a határzár lebontására törekednek. Mi több, tagadja, hogy az lenne a választás tétje, hogy bevándorlóország leszünk-e, amint azt a kormányfő nagyon helyesen hirdeti. Vona szerint esélyünk van kivándorlóország lenni, amennyiben kormányon marad a Fidesz. Itt ismét érdemes egy pillanatra megállni.
Akad józan ember a Kárpát-medencében, aki elhiszi, hogy a Vonától Gyurcsányig terjedő koalíció jobb gazdaságpolitikát fog folytatni, mint Orbán, és megállítja a munkaerő kiáramlását az országból?
Egyébiránt középtávon meg fogja oldani a helyzetet a tömeges iszlám invázió.
Sajnos inkább előbb, mint utóbb London, Párizs vagy Malmö sorsára jut egyre több európai város. A rohamosan romló közbiztonság már most sokakat hazatérésre bír, és nincs messze az az idő, amikor többen fognak hazatérni, mint ahányan az ország elhagyása mellett döntenek.
Feltéve, ha a jelenlegi, felelős kormány marad az ország élén.
A szerző politológus
