A Jobbik nevű pártalakzat a rendszerváltás utáni időszak legmegdöbbentőbb politikai átalakulását mutatta be az elmúlt két évben. Egy karakteresen globalizmus- és unióellenes pártból Brüsszellel szemben megengedő, azt szövetségesként feltüntető, az eurózónához való mielőbbi csatlakozást sürgető, a kormánynak az unióval szembeni elvszerű és következetes ellenállását hepciáskodásnak tituláló párttá vált, amely a nemzetépítő miniszterelnök megbuktatását tekinti elsődleges célnak, akár a globális háttérhatalom helyi segédcsapataival, az ízig-vérig magyarellenes ballib ellenzékkel karöltve.
Nem hittük volna, hogy időben ilyen rövid az út a Magyar Gárdától a Spinoza Házig, az árpádsávos zászlótól Alföldi Róbert „művészetének” elfogadásáig, Pongrátz Gergely lyukas zászlajától Heller Ágnes barátságáig.
Mindazonáltal hiba lenne egyenlőségjelet tenni a Jobbik és a magukat baloldalinak mondó szervezetek közé. Egyrészt a Jobbik nemzetben gondolkodó emberek közösségeként alakult meg.
Skizofrén helyzet, amikor Wass Albert-emlékmű mellett nagy-magyarországos pólóban fotózkodó emberek románozzák és/vagy cigányozzák az erdélyi magyarokat, pusztán azért, mert másként szavaznak, mint ahogy azt a neo-Jobbik szeretné, de attól még ezek az emberek más retorikára, más értékekre rezonálnak.
Mivel a logikus gondolkodás nem sajátjuk, és világképük koherenciája is kívánnivalót hagy maga után, sok mindent lenyelnek, de nem akármit, példának okáért a sokat emlegetett kerítés lebontását biztosan nem.
Másrészt a középgárda szintjén is jelentős különbség van a magyar öntudatot és általában a nemzeti öntudatot potenciális veszélynek tekintő, s ezért megszüntetni igyekvő ballib szervezetek káderei és a zömmel magyar jövőben gondolkodó jobbikosok között.
Nem kétséges, rendkívül súlyos csalódás lehet minden olyan magyar embernek, aki bizalmával tüntette ki ezt a pártot 2016-ig, hogy Morvai Krisztinát leszámítva egyetlen pozícióban levő vezető, egyetlen alelnök, egyetlen országgyűlési képviselő, egyetlen európai parlamenti képviselő nem akadt, aki felálljon és azt mondja, hogy eddig és nem tovább a nemzetárulás útján.
Toroczkai Lászlónak volt néhány rokonszenves megnyilvánulása, amelyben elismerte a kormánynak a migránsválságban játszott nemzetvédő szerepét és figyelmeztetett a valódi ellenség kilétére, de végül ő is besorolt, sőt a választások után ő is együtt menetelt a frissen, nagy többséggel és nagy részvétel mellett megerősített Orbán-kormány ellen tüntető, új választásokat követelő ballib csürhével.
Ezzel együtt nemzetpolitikai szempontból nem mindegy, hogy mi történik ezzel a jobb sorsra érdemes párttal. Az április 8-án lezajlott választások választ adtak arra az alapvető kérdésre, hogy megérte-e szétverni a magyar politikai élet talán legstabilabb, legmotiváltabb szavazótáborát.
A kérdés szigorúan hatalomtechnikai szempontból merül fel, hiszen nemzetpolitikai szempontból a válasz eleve egyértelmű „nem” volt. Leszámítva persze azt a kétszeresen is valószerűtlen forgatókönyvet, miszerint a Jobbik abszolút többséget szerez és karakteresebb nemzeti politikát folytat majd, mint Orbán Viktor.
Kétszeresen valószerűtlen, mondom, mert a peremfeltételeket ismerve mindenki tudhatta, hogy a Fideszen kívül egyetlen pártnak sincs reális lehetősége abszolút többséget nyerni, másrészt mert a Jobbik még ellenzékben is gyáva volt képviselni a határkerítés gondolatát, mint azt Novák Előd nemrégiben közzétett Facebook-bejegyzéséből megtudhattuk. Ettől a csapattól aligha várhattunk volna Orbán Viktorénál keményebb ellenállást a brüsszeli Európa-gyilkos politikával szemben.
A kérdés tehát az, hogy közelebb került-e a párt az annyira áhított kormányhatalomhoz, vagy távolabb. A válasz, úgy vélem, hogy nem kétséges annak fényében, hogy a Jobbik eredménye a 2014-ben még megugrott lélektani húsz százalék alá csökkent.
Vona Gábor a hatalom megszerzésének illúziója által vezérelve vette el pártjának „lelkét”, ahogy ő maga fogalmazott, majd annak tartását, elveit, értékrendjét is. Mit ért el ezzel saját bukásán kívül? Elvesztette szavazóinak jelentékeny részét, akiket konjunkturális dacszavazókkal helyettesített egy választás erejéig.
Az ő szavazói hűségük felettébb kétséges. A párt önmagát, saját legmélyebb gyökereit tagadta meg, amikor a Szent Koronát micisapkázó, Szent István jobbját tetemcafatozó, minden hagyományos értéket gúny tárgyává tevő nemzetellenes politikai erőkkel fogott össze Hódmezővásárhelyen, a taktikai szavazás keretében, majd a választás utáni tüntetéseken.
Ember legyen a talpán az a Jobbik-hívő, aki képes választ adni arra a kérdésre, hogy voltaképpen miféle eszmerendszert is képvisel ma az egykori nemzeti párt.
Pozitív fejlemény, hogy a választások után felszínre kerültek a mélyen fekvő ellentétek. Két karizmatikus vezető, Toroczkai László és Novák Előd már a választás másnapján tetemre hívta Vona Gábort. Előbbi nyíltan vállalja néppártosodás-politikáját, utóbbi azt minden esetben negatív éllel említi, az ő szemszögéből nyilván joggal.
Ráadásul Toroczkai nemcsak részt vett a kormányellenes választás utáni hőbörgésen, de elvi síkon teljes egyértelműséggel kiállt a Gyurcsány-félékkel való együtt vonulás gondolata mellett, mondván, hogy ha a Jobbik nem áll az elégedetlenkedők élére, akkor a liberálisok fogják azt megtenni.
Ezzel a logikával bármilyen nemzetárulást meg lehet indokolni! És folytatható a sor a történelmi szimbólumok feladásával (Horthy Miklós ügyében már láttunk egy pálfordulást Mirkóczki „amit 2010 előtt mondtunk, az volt a nem igaz” Ádámtól) egészen a migránsproblémáig.
Valójában itt ragadható meg a Jobbik-politika kisiklásának a legfőbb mozzanata.
Minden következetlenség, elvtelenség arra a nemzetpolitikai szempontból megindokolhatatlan döntésre vezethető vissza, amikor a pártvezetés Orbán Viktort tette meg fő ellenségnek, az ő diabolizálásához fogott neki.
Van, aki ezt a bosszúéhes Simicskával való szövetségkötéssel magyarázza, van, aki azzal, hogy Vona tényleg elhitte, hogy 2018-ban miniszterelnök lehet. S persze a két magyarázóelv egyszerre is igaz lehet. Innen viszont semmi nem számított. A Jobbik újabb és újabb határokat lépett át a nemzeti érdekek elárulásában, a migránsügyi alkotmánymódosítás elbuktatásától a CEU melletti kiálláson keresztül a nemzetellenes erőkkel a választásokon való alig álcázott egyeztetésig.
Miközben a napnál is világosabb: nem lehet nemzeti politikát folytatni a nemzeti kormánnyal szemben a nemzetáruló baloldallal karöltve. Ez fából vaskarika. A nemzeti alapon álló Jobbik előtt volt egy reális dilemma, ami 2010 után a frakción belül szült is ellentéteket: megmarad-e a Jobbik az örök igazmondó szerepében, hangot adva a kényelmetlen igazságoknak, vagy kormányra törekszik a Fidesz oldalán. Ez utóbbi esetben indokolt politika lett volna a szalonképesedés, a néppártosodás.
Ehelyett Vona három választáson egymás után – önmagát látszólag abszolút komolyan véve – hirdette meg a párt győzelmét. S nemcsak azt, hogy a Jobbik éri el a legtöbb mandátumot, de azt is, hogy a képviselői helyek többsége az övé lesz.
Miután egyre evidensebb lett, hogy ez teljes mértékben képtelenség, következett a Hódmezővásárhely-paradigma: akár a nemzetáruló baloldallal is, de ötven százalék alá kell nyomni a Fideszt.
Hogy ez a magyar jövő szempontjából miért lett volna kívánatos, annak megválaszolásával adós maradt a Jobbik, de hát a magyar jövő már jó ideje csak a lózungok szintjén jön elő a Jobbik kommunikációjában.
Most a párt vízválasztó előtt áll.
Amennyiben a május 12-én esedékes tisztújításon a Sneider–Gyöngyösi páros győz, folytatódik a Vona-féle politika, a kormány törekvéseinek élből való kontrázása s a Brüsszelhez való közeledés, ami kitetszik az alelnökjelölt Gyöngyösi Márton meglepően őszinte interjúiból is. Mivel a legtöbb jó lapot a pártigazgató tartja kézben, s ő Vona embere, ez a valószínűbb forgatókönyv. Ha a kevésbé esélyes Toroczkai–Dúró páros nyer, akkor voltaképpen rajtuk áll, hogy visszavezetik-e a Jobbikot, no nem a néppártosodás előtti korszakba, az fel sem merül, hanem a nemzeti értékrendhez.
Ha ezt a rögös utat választják, tulajdonképpen nem kell mást tenniük, mint azt, amit hivatalosan a Jobbik 2010 óta hirdet, éspedig, hogy minden olyan kormányjavaslatot támogatnak, amely a nemzet érdekét szolgálja.
A szerző politológus