Régóta bevett módszere a politikai baloldalnak a történelemhamisítás. A tájékozatlan közönséggel feledtetni óhajtják az általuk kanonizált hőseik gaztetteit, míg nekik nem tetsző nagyságok nyakába utólag akasztanak vétkeket.
Szakmányban hamisítják az eseménytörténetet is, időnként élharcosnak tüntetik fel magukat olyan ügyek megoldásában, amelyekben a bajt éppen ők zúdították az emberek nyakába csőstül. Utóbbira iskolapélda, amit a baloldalinak mondott (valójában globalista) ellenzék a devizahitelek ügyében kommunikál, azok kétségtelenül ma is fájdalmas utóhatásait egy laza mozdulattal a kormány nyakába varrja, noha a bajt jó másfél évtizeddel ezelőtt tényekkel vastagon alátámasztottan bizonyítva ők szabadították a társadalomra. Az ilyen hamisságok ellen csak egyetlen gyógymód adódik: az eseménytörténet pontos feltárása és bemutatása.
2002 őszén vagyunk, Medgyessy Péter a miniszterelnök, aki hitet tett az otthonteremtési támogatások fenntartása mellett, hiszen az építkezések fontos motorjai a gazdasági növekedésnek. A kedvezményeket azonban gyorsan felszámolja, és az építési kedv drámai módon visszaesik. Meg is hirdeti rögvest a jóléti rendszerváltást, és gyorsan szétszórja a közszférában béremelésként a polgári kormány által megspórolt százmilliárdokat, ami 2002 végéig ki is tart. A további évek béremelésből adódó többletköltségét az önkormányzatokra testálja, de ennek fedezésére már 2003-ban sem biztosít fedezetet. Sokunk megbotránkozására belekezd pénzügyminiszterével a bikaerős forint „ócsításába” is, a forint mégis tovább erősödik. A jegybank vezetésével közösen bölcselkedve irányt is mutatnak a forintnak és ezáltal a forint erősödésére jogosan számító piacnak.
Az akkor érvényben lévő, hivatalosan deklarált árfolyammozgási sávot adminisztratív intézkedéssel a leértékelés irányába tolják el. A hatás a Surányi–Bokros-duó csúszó leértékelési trükkjéhez hasonlítható. Mindkettő ezermilliárdokat varázsolt külföldi zsebekbe a hazaiak kárára. Elképzelhető-e olyan futóbolond külföldi befektető, aki nem ért ebből? Ha már a kormány is leértékel, akkor itt komoly a baj, vélték joggal és menekültek, mint patkányok a süllyedő hajóról. Euró- és dollármilliárdok vették sebesen az utat Hegyeshalom felé napokon belül.
Egy csomó külföldi befektető mégis hoppon maradt és rossz árfolyamon hazánkba szorult. Nekik később piacon kívüli kedvező árfolyamokat biztosítottak a kimenethez. Ők a veszteségüket ezzel minimalizálták, de a jegybank ezeket a tételeket a többi veszteség mellé tette és az államkasszával szemben szépen elszámolta. Régi ige a balliberális közgazdászok körében, hogy a jegybanknak nem szükségszerű nyereségesnek lennie – no de állandóan veszteségesnek sem!
Az ügy körül azóta is harapni lehet a csöndet, olyan sűrű. A jegybank közben joggal pánikolt be, és ahogy lenni szokott, túltolta a biciklit. Félve attól, hogy kiürülnek a tartalékok, és beáll a fizetésképtelenség, megduplázta a vezető kamatot. A forint árfolyama ismét visszaerősödött, hiszen aki jött, az dupla kamatot kapott, de ez egyben az államadósság gyors emelkedését hozta magával. Pár év alatt, 2003 és 2009 között a GDP-arányos államadósság 53 százalékról megközelítette a 85 százalékot, aminek ismételt lefaragása ma is tart.
Az Európai Bizottság ezt tétlenül nézte, nem indított túlzottdeficit-eljárást a duzzadó hiányok miatt, és a hitelminősítők sem minősítették le az ország adósságait. Sokan voltak és kellő befolyással, akik ezen jól kerestek és hárítani tudtak. (A büntetés csak akkor kezdődött, amikor a 2010-ben belépő polgári kormány ismét a javulás útjára terelte a gazdaságot, és ma is ott tartja.) A büntető jellegű kamatszint miatt a gazdaság forinton keresztüli hitelellátása gyakorlatilag leállt. Az új építkezések elapadtak.
Ekkor pattant ki az isteni szikra: devizaalapon kell hitelezni!
Hirdetni kell az olcsó kamatokat, de el kell hallgatni az árfolyamok romlásából adódó, joggal várható katasztrófát. Kevesen voltunk, akik erre figyelmeztettünk. Igen, elhallgatás történt, hiszen aki a megelőző harminc év forintárfolyamának alakulását áttekintette, nem gondolhatott másra, mint hogy a forint leértékelődése folytatódni fog, kiváltképpen hosszú távon.
Hol másutt, mint a bankokban – beleértve az akkori jegybankot – tudhatták ezt pontosabban? Már nemcsak lakáshitelek, de gép- és gépkocsilízingek, sőt személyi kölcsönök is (természetesen ingatlanfedezettel) mentek devizaelszámolással. Ráadásul nálunk az adós még akkor sem szabadul a tartozástól, ha a bank értékesítette a fedezetet. A devizahitelek a háztartásokon kívül a hazai kis- és közepes vállalatokat is duplán terhelték, hiszen ők – lévén magánvállalkozók, bt.-k – a teljes vagyonukkal felelnek. Ez is egyedülálló gyakorlat nálunk.
Hazánkban nem akadt hivatalos jogi fórum, amely opponált volna, mondván, hogy a vevő (hiteladós) majd nem azért fizet, amit neki eladtak, tehát az üzlet érvénytelen. Devizát soha nem kapott, ha a folyósítást abban kérte volna, akkor sem, mégis úgy kell számolnia, mintha kapott volna. Ráadásul a kamat is magas volt, sokkal magasabb, mint a piaci devizás, és egy átváltási trükköt is végigjátszottak vele. Természetesen semmiféle átváltás nem történt, mert forintot forintra váltani abszurd, ezért nem is történhetett, de zsíros jutalékot kellett utána fizetni, nem is beszélve az egyéb költségekről. Mindez nem akadt fenn a jogrend hálóján. A horrorisztikus forintkamatok csak egy ideig tudták az árfolyamokat szinten tartani, mert a kormány továbbra is vadul adósította el az országot.
2008 végén aztán beütött a krach. Hetekig azon totózott a fél világ, hogy vajon a magyarok vagy a görögök mennek-e előbb a süllyesztőbe, azaz csődbe. Az árfolyamok is „belehúztak”, Gyurcsány szavait idézve. A svájci frank 2002–2003-as 160 forint körüli árfolyama (ez volt a kedvelt devizahitel-pénznem) gyorsan 220 forintra módosult, ami azt jelentette, hogy a tartozás jó 35 százalékkal nőtt, és persze ez havonta többletkiadásként jelentkezett is.
A megrettent hiteladósok tömegei a jogi eljárást választották, ami ment a maga útján, de inkább csak döcögött. A jogi fórumok máig nem vergődtek zöld ágra abban a kérdésben, hogy kaptak-e kellő tájékoztatást az ügyfelek a rájuk leselkedő árfolyam-katasztrófáról, hiszen ez az ügy leglényegesebb kérdése.
Egyes jogerős bírói fórumok szerint nem kaptak, de ezt a legfelsőbb jogi fórum, a Kúria gazdasági kollégiuma felülírta és úgy foglalt állást, hogy elegendő volt a tájékoztatás. Mi több, egyik iránymutató határozatában azt is kimondta, hogy egyáltalán nem szükséges, hogy a szerződésben a deviza szó szerepeljen, enélkül is lehet a hitel devizahitel. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az indokolatlan költségekből jócskán faragott a jogi fórum.
A legtöbbet azonban a kormány és a parlament tette, amikor meghatározta az árfolyamplafont, és ami efelett volt, azt a bankokkal visszafizettette, mintegy ezermilliárd forintot. Néhány ellenzéki nyilatkozatra érdemes emlékeztetni, ami ezen intézkedéseket, a bankok és más, extraprofitot termelő külföldi cégek védelmét kísérte. Tönkremennek, a kormány bank- és tőkeellenes – jórészt ugyanazok mondták ezeket a mondatokat, akik most a kormány nyakába kívánják varrni a bajt. Ezek nélkül az intézkedések nélkül azonban ma jövedelmekben Bulgária szintjén vagy az alatt lennénk. Közismert, hogy a devizahitel-csapdába hazánk lépett bele legjobban. Miközben hazánk az EU GDP-jének körülbelül egy százalékát adja, nálunk folyósították e hitelek tíz százalékát
. A hitelbiztosítók óriási bajban lettek volna, ha a forintosítás a belépéskori árfolyamon történt volna! Érdemes azt a külpolitikai nyomáscunamit is visszaidézni, amelyet hazánkra gyakorolt az Európai Bizottság és az akkori amerikai kormányzat is. Hillary Clinton külügyminiszter még a Klubrádió ügyeivel is napi gyakorisággal foglalkozott, szerinte bődületes volt az antiszemitizmus is, egy amerikai diplomata (Goodfriend) pedig nyíltan agitált a kormány ellen, sejtelmeskedett és magyar állami tisztségviselőket vádolt korrupcióval.
A forint ellen folytatták a támadásokat, ami tovább rontotta az árfolyamot. A „civil szervezetek” külföldi zsoldon naponta vádolták az országot hazai és nemzetközi fórumokon. A mai „devizahiteles-mentők” akkor Goodfriend oldalán álltak, és a hiteladósok felelősségéről papoltak. Nos, ez a körülményrendszer, a hazai jogi állásfoglalás és a külpolitikai nyomás tette lehetetlenné a forintosítást folyósításkori árfolyamon, amit most az újdonsült hős hitelmentők annyira követelnek.
Devizahitelügyben a visszapillantó tükörben ezt lehet látni, már ha az ember nem csak frizura- és sminkigazításra használja azt.
A szerző közgazdász