„Jó útra kell téríteni Magyarországot, mert a liberális demokráciamodell súlyos veszélynek van kitéve. Nincs olyan, hogy illiberális demokrácia. A liberális elvek nélkül a demokrácia szó kiürül és tartalom nélkülivé válik” – adta meg az alaphangot Josef Weidenholzer osztrák szociáldemokrata EP-képviselő, a Sargentini-jelentés árnyékelőadója még egy áprilisi európai parlamenti vitában.
Az elszólás plasztikusan rávilágít arra az egyébként le nem tagadható tényre, hogy a bevándorlási válság csak felszínre hozott egyes, búvópatakként már évek (évtizedek?) óta az európai kontinens talapzata alatt csordogáló ellentéteket. Merthogy valóban világok harca ez, csak nem H. G. Wells írta, hanem az élet, a valóság – melyet balliberális felebarátaink oly szívesen hagynak figyelmen kívül.
A harc, amiről szó van, tehát világok, pontosabban paradigmák összeütközése. Az egyik sarokban a haladásba és a fejlődésbe, a szélsőséges szekularizmusba, a kultúrák totális egyenlőségébe, a félrecsúszott toleranciamániába és multikulturalizmusba vetett hit, a másikban a rendbe, a hierarchia- és tekintélytiszteletbe, a keresztény tradíciókba, a különbözőségek természetes mivoltába, ezáltal a nemzeti kultúrák, identitások kiemelt szerepébe vetett meggyőződés van – mindennek összes társadalmi, politikai és szociokulturális következményével együtt.
A hosszú évtizedek óta álságosan a konszenzusra és kompromisszumra szoktatott általános közízlésnek az alapvető konfliktus nagyon mély és egyben egyszerű jellege, pontosabban ennek kimondása többek között azért is okozhatott döbbenetet, mert a nagyérdemű ideológiailag arra lett trenírozva, hogy a demokrácia csak és kizárólag liberális lehet. E „köztudomású tényt” juttatja felszínre a fenti kezdőidézet is: a demokrácia ismérve a liberalizmus, a politikai progresszió.
Tehát politikai korrektség, emberi jogi fundamentalizmus, a többségi identitások lekicsinylése és elbizonytalanítása, valamint kisebbségi, extravagáns létformák piedesztálra emelése nélkül – ezek szerint – fogalmilag kizárt, hogy demokráciáról beszéljünk.
Miközben számosan – a bolgár Ivan Krasztev, de még Francis Fukuyama is – regisztrálták az elmúlt 20-25 évben, hogy a korábban megálmodott liberális konszenzus erősen megrogyott, és az azzal versengő vagy annak alternatívát kínáló demokráciakonstrukciók is tömegtámogatásra lelhetnek.
Az „ősök hibái” miatti bűntudatát nap mint nap felizzító és ezért kényszeredetten vezekelni igyekvő nyugati politikai elit görcsösen ragaszkodott és ragaszkodik eredeti tételéhez, erkölcsileg túszul ejtve Európát.
Én ennek csak egyik apró, de valóban szemrevaló tüneménye a Sargentini-jelentés. Azért is, mert a dokumentum jellegzetes példája az említett politikai kör egyik kedvelt eszközének, miszerint a politikát kizárólag jogi szemüvegen át vizsgálják. Merthogy nyilvánvaló: nem az fáj éppen a holland zöldpolitikusnak és társainak, hogy a magyar Alkotmánybíróság hatásköreivel éppen mi újság, miként választják meg a Médiatanács tagjait, vagy hogy az alaptörvény – természetesen – kizárólag férfinak és nőnek teszi lehetővé a házasságot.
Nem. A probléma az ő szemükben igazából az egész mögött álló világnézeti paradigma, amit nevezhetünk illiberális, többségi vagy keresztény alapokon álló demokráciának is. Ami egyszerre jelent visszatérést a józan észhez és a világ Isten adta erkölcsi rendjébe vetett hithez, és jelenti a liberális szellemi kozmosz – benne a korlátlan bevándorlásfetisizmus – tagadását.
Mindezt, tehát az egymással versenyben lévő társadalomértelmezési koncepciók összecsapását persze csak a fennálló kánont kihívásra kényszerítő szellemi és politikai hullám artikulálja őszintén és nyíltan, a pozícióban lévő liberális erők le akarják keverni: vagy „szakmaivá” züllesztve a meggyőződésekről szóló vitát, vagy a saját meggyőződésüket állítva be egyedül szalonképesként – kinyilvánítván, hogy például Magyarország „letért a közös európai útról, amelyre vissza kellene terelni”.
Természetesen azt, hogy mi is ez a „közös európai út” – ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről –, ők jogosultak megmondani. Judith Sargentini természetesen tudja (de jól titkolja!), hogy mit jelentenek az olyan európai értékek, mint a jogállamiság, a demokrácia, az emberi jogok vagy a szabadság.
Persze. Szerinte jogállam az, ahol valamennyi, kreált vagy mesterséges öntudatra ébresztett kisebbség vágyai kielégíttetnek, és ahol a vallási, majd nemzeti identitás felbomlasztása után végre leszámolnak a természetes nemi identitással is. Ahol pedig ezen haladó, semlegesnek beállított, valójában nagyon is ideologikus mércéknek nem tesznek eleget (korábban ezt úgy mondták: még nem érték el az osztályharc megfelelő fejlettségi fokát), ott a „jó útra térítés” eszköze a szakmaiság álcájába bugyolált jogi beavatkozás: most éppen az uniós szerződés 7-es cikkelyére történő hivatkozással.
De az eurokrácia legújabb kori konkvisztádorai nem állnak meg félúton, ha a „közös értékekről” van szó: azt állítják ugyanis, hogy ezen globális alkotmányjogi elvek annyira magasztosak, hogy maguk alá gyűrik akár a nemzeti, tagállami szuverenitást is.
Sargentini jelentése ugyanis, meghazudtolva a maga által egyébként annyira tiszteletre méltónak tartott uniós szerződések rendelkezéseit, azt állítja, hogy bár a jogállamisági eljárást lehetővé tevő 7-es cikk hatálya „az uniós jogra vonatkozik, ám kiterjed azokra a területekre is, ahol a tagállamok önállóan járnak el”.
Az uniós jog ilyetén értelmezése mellett viszont igazából felesleges nemzetállamokról, nemzeti-állami szuverenitásról beszélnünk: hiszen ilyen alapon a nyílt társadalom eszméjének bármilyen aktuális trendjére mint a liberális demokrácia követelményére hivatkozva be lehet és be kell avatkozni azon politikai és jogterületekbe, döntéshozatali mechanizmusokba, melyeket az adott tagállam nem ruházott át az unióra.
És megint hihetnénk azt, hogy itt egyféle szakjogászi értelmezési vita zajlik a közösségi jogról. Mi is tartozik kizárólagos uniós hatáskörbe, és melyek azok a szuverenitásból fakadó egyes hatáskörök, amelyeket a tagállamok nem gyakorolnak közösen, az unió intézményei útján – természetesen nem (csak) erről van szó. Számtalan politikai, gazdasági és szellemi irányzat próbálkozott már ugyanis a világtörténelem és kiváltképp a XX. század folyamán egy minden tekintetben homogén Európa, homogén európai kultúra létrehozásával.
Nem vitatva természetesen, hogy kontinensünk közös erkölcsi-morális talapzata a keresztény örökség. Az egységesített, különféle nemzeti identitások nélküli európai falansztertársadalmat sosem sikerült létrehozni, a valóság ugyanis sokszor intoleráns,
Európa pedig számos értelemben megosztott, sokszínű. Régi bűnnek azonban hosszú az árnyéka, szokták mondani, és valóban: a rossz bizonyosságával haladó hamis pátoszú doktrinerek a XXI. század elején újra (továbbra is?) a homogén Európa létrehozásán fáradoznak.
A természettel szembeni alázat teljes hiányáról tanúbizonyságot adva ezért ösztökélik, szervezik, menedzselik és propagálják a bevándorlást, az „egység a sokféleségben” valójában se hús, se hal multikulturális társadalometikáját, és az ezt el nem fogadó nemzetek, államok szuverenitásába könyörtelenül beavatkoznak, hogy meghunyászkodásra kényszerítsék őket.
A közmorál gyakorlatias fosztogatói ellen tehát mind itthon, mind külföldön minden lehetséges politikai, jogi és kommunikációs eszközzel szükséges fellépni, bármi is legyen majd a jövő heti EP-szavazás eredménye. A korszakváltásnak, a kulturális harcnak ez is része – sőt, igazából ez az.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója