Kevés érdektelenebb dolog van annál, mint amikor konkurens lapok publicistái, újságírói nyilvánosan sértegetik egymást újságírás címén. A személyeskedésre alapos indok kell, a sértettség, a megbántottság olyan archaikus indulata, amit a régi szép időkben pofozkodás útján, majd abból következően párbaj segítségével intéztek el, közmegelégedésre, az első vérig.
Sajnos civilizálódtunk, és új indulatkezelési technikák után kell néznünk, mert a liberalizmus csak annyit enged meg, hogy azt kívánjuk ellenfelünknek, essen a fejére az az ellensúly, amit annyira hiányol az Orbán-féle kétharmadok egyre hosszabb sorából. Liberális negyedbarátaink a fékekkel is rosszul állnak, nem tudják fékezni magukat, és lelkük minden fájdalmát példátlan nyíltsággal tárják saját, szintén megkeseredett olvasóik elé. A káröröm luxusát kínálják ezzel nekünk, akikre hatástalan átkaikat szórják és akiket balsorsukért okolnak.
Jelen esetben Tóth Ákos Harci kutyák című írása a tárgyunk, amely a 168 Óra című közéleti hetilap április 24-i számában szolgálja az olvasók rettegésigényének kielégítését. Nem személyében kívánom bántalmazni szegény embert, akinek ódzkodása a kutyáktól legendás, hanem a jelenséget kívánom bemutatni, amely miatt lehetetlen a társalgás a liberális és a nem liberális között.
Nehéz megítélni valakit csupán egy írása alapján, de Tóth Ákos pánikrohama nem egyedi jelenség, számtalan sorstársa borzad hasonló eltökéltséggel. Három hónappal a választások előtt egy véletlen során például bemutattak Hont Andrásnak, mint egyik publicistát a másiknak. Ilyen jeges borzadállyal utoljára a barátnőm szülei néztek rám, amikor a lányuk elkövette azt a hibát, hogy hazavitt.
Barátunk olyan arcot vágott, mintha doktor Mengelére nyitott volna rá élveboncolás közben, majd eliramodott a budapesti estébe. Nem sértődtem meg, csak írtunk egy barátommal közösen egy morózusat nevezett választási bojkottal kapcsolatos ötletéről. Azóta biztosan még jobban szeret, de aki a választási vereséget bojkottal akarja elkerülni, az ne csodálkozzon, hogy forradalmárnak nézik. A forradalmár meg csak egy nagyon szűk, Che Guevara-pólós szubkultúrában népszerű manapság.
Tulajdonképpen dicséretként kellene felfognom, hogy a komplett jobboldali sajtó rugdalása közben Tóth rám is szakít egy kis időt, hogy a következő idézettel bizonyítsa, szerinte közelebb állok az emberevéshez, mint Hannibal Lecter:
„Ők (mármint a jobboldali főszerkesztők és publicisták – a szerk.) bizonyosan helyet kapnak a sajtókamara nagy asztalánál, és ehhez még csak közölniük sem kellett volna a kiváló tollú Botond Bálint szociológus váteszi iránymutatását, amely szerint az oly vágyott béke eléréséhez arra volna szükség, hogy »a nyilvánosságban ezerszeresen túlreprezentált liberális szélsőségesek hatása megszűnjön a közbeszédre. Ennek a választási sikernek ehhez kell vezetnie.«” „Világos beszéd. Legyen béke már!” Ez utóbbit már szerzőnk teszi hozzá.
Egy liberális szélsőségesnek nyilván kellemetlen, hogy nem hívják meg olyan beszélgetésekre, ahol például nem a genderelmélet kiterjesztése, hanem annak a kiröhögése a célja, de ezt csak udvariasságból tesszük, mert meggyőződésünk szerint nem érezné jól magát egy csomó olyan ember között, aki biztos a nemi identitásában, és vagy férfi, vagy nő, semmi több.
Egy választási eredménynek ugyanis vannak következményei. Miután a liberalizmus minimum egyharmados kisebbségbe szorult szavazatszámban is, joggal gondolhatjuk azt, hogy az emberek nem a liberálisok fogalmaival akarják leírni a valóságot, és nem a liberális válaszokra és megoldásokra vágynak. Persze lehet, hogy a Jobbikra adott szavazatokat is a liberálisokhoz számolják némelyek, de engedtessék meg nekünk, hogy ezeket az egyeseket annak tekintsük, amik, és ne érdeklődjünk a tüneteik iránt.
Miért is ne kellene tehát elrugaszkodnunk a liberális hegemónia beltengeréről, és a saját dolgainkat a saját nyelvünkön intézni? Miért kellene az illiberalizmus asztalához olyan embereket meghívnunk, akik még embernek sem tartanak bennünket? Csak harci kutyának, legfeljebb? A liberalizmus már rég párbajképtelen, csak fölösleges költségekbe veri magát az, aki bigott ideologikusságát logikai eszközökkel akarja cáfolni, és reméli, hogy a megértés vágyával találkozik.
„Nincs itt jókedv, kacagás, örömittas bódító győzelmi mámor, nincs itt párbeszéd, nincs itt egymással leülés, nincs itt semmi se, csak a Szöllősi Györgyök, Pauskák, Huth Gergelyek, Bayerek és G. Fodorok, ezek a fogvicsorító harci kutyák, pitbullok, akik fölfalják a koncként eléjük vetett hivatást, az újságírást.”
Az a helyzet, hogy szerzőnk helyesen érzékeli, hogy az elmúlt hónapok eseményei után tényleg kisimítja az arcunkon a ráncokat az a gondolat, hogy a köszönőviszonyt fel lehet végre mondani azoknak az embereknek, akik harmincévnyi gyalázkodással alapozták meg a belpesti liberális értelmiség reputációját. És tényleg nincs semmi mondanivalónk egymásnak. Engem nem zavar ez a helyzet, mert vannak valóságos problémái is az országnak, és azt nem velük fogjuk megbeszélni.
Abban azonban Tóth Ákos téved, hogy nincs itt jókedv, kacagás, örömittas győzelmi mámor. Röhögés van, kiröhögés van, mert a választási eredmény szerint nemcsak mi, hanem a meggyőző többség sem kér az ellenzékből. Ez nekünk elég. Felszabadultunk végre a harmadik kétharmaddal. Az újságírás meg úgyis baloldali műfaj a liberálisok szerint, úgyhogy nagy veszteség nem éri őket. Tudom, különösen hangzik a liberális fülnek, de jobboldali újságírók a jobboldali olvasóknak írnak, nem pedig nekik. Ezt az újdonságot kellene megszokniuk.
A szerző szociológus