A néhai magyar miniszterelnök, Tisza István meggyilkolásának századik évfordulója ismét felnyitotta a múltismeret ama bűvös szelencéjét, amelyet történelemnek nevezünk. A centenáriumi megemlékezés alkalmából Tisza alakja, történeti szerepe, melyet az utóbbi évtizedekben szisztematikusan eltorzítottak, de még inkább az elhallgatás süket csendje borult rá, hirtelen ismét reflektorfénybe került.
S ezzel összefüggésben több ünnepi felszólalásban is hangot kapott az a vélemény, hogy történelmünkben, a történetírásban még mindig nem ment végbe a teljes rendszerváltozás, s hogy a fejekben történelmünk bizonyos eseményeiről, egyes korszakairól és személyiségeiről még mindig sok évtizeddel ezelőtt keletkezett, napjainkra már rég elavult sémák keringenek.
S itt elsősorban nem arról van szó, hogy egy-egy korszak, esemény vagy történeti szereplő tárgyilagos, új értékelése megjelenik-e monográfiákban vagy hangot kap-e valamely tudományos konferencián, hanem arról, hogy vajon a közember, az átlagember fejében keringő gondolatok, ismeretek is hasonló változáson mennek-e keresztül.
A Tisza-gyilkosság századik évfordulójáról szóló megemlékezések ugyanis egy csapásra, mintegy varázsütésre visszaröpítettek minket egy olyan korszakba, amelyhez fogható hazánk több mint ezeresztendős történelmében nemigen adódott; arról az időszakról van szó, amely a Tisza István ellen elkövetett merénylettől (1918. október 31.) a trianoni békediktátum aláírásáig, 1920. június 4-ig tart.
E bő másfél esztendő nemcsak azért kiemelkedő fontosságú, mert az ország korábban soha nem látott megpróbáltatásoknak volt kitéve, hanem azért is, mert ezt az időszakot a történeti tudatban és gyakran még a közgondolkodásban is olyan rendszerszintű hazudozás hatja át, amely a maga nemében páratlan. Vagyis itt nem arról van szó, hogy egy adott időszakot az egyes feldolgozások, történeti értelmezések különböző fényben láttatnak – ez bizonyos határokon belül természetes velejárója a történeti kutatásoknak –, hanem arról, hogy e vonatkozásban az egyes álláspontok, megalapozott vélemények olyan távolságra vannak egymástól, mintha nem is ugyanazon történeti korszakról szólnának.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az utóbbi hónapokban itt-ott felcsapó kultúrharcban e centenáriumsorozattal új front, új hadszíntér nyílik meg, és csak remélni lehet, hogy az egymásnak feszülő álláspontok célja nem az ellenkező felfogás szimpla gyalázása lesz, hanem annak kiderítése, amit – minden patetikus felhang nélkül – történelmi igazságnak nevezünk.
Hangsúlyozom, hogy a száz évvel ezelőtti viharos másfél esztendő eseményeinek, sorsfordulóinak történeti újragondolása nemcsak az elméleti tisztánlátás céljából lényeges, hiszen e vonatkozásban a tudományos eredmények pusztán csak szűk intellektuális teret töltenek ki, ott érvényesülnek, hatnak. A tisztázás lényegbevágó azért is, hogy az egyes ember a maga személyes életében is tudjon mivel azonosulni.
A jelenlegi világ egyik szorongató jelensége, hogy hiába jelennek meg évente százával, ezrével a különféle történeti monográfiák, feldolgozások, ezek többnyire csak a szűk szakmai közönség köreiben keltenek némi visszhangot. Mindeközben ugyanakkor rohamléptekben folyik a történeti tudat, a történeti gondolkodás háttérbe szorítása, elsorvasztása. A közembert a tömegtájékoztatás, a média, sőt olykor a globális politika is abba az irányba hajtja, hogy ne foglalkozzon a múlttal, ne törődjön azzal, ami a múltban történt, elegendő, ha a közvetlen jelent tartja szem előtt, s abban igazodik el.
E folyamatok mögöttes célja egyértelmű: a történelem világa sok minden más mellett az identitások világa is egyben; családi, nemzeti, kulturális identitásra, a kötődések biztosítására elsősorban a történelmen és a történelemismereten keresztül teszünk szert. Ha viszont az emberek nem érzik sajátjuknak a történelem világát, s közömbössé válnak annak eseményei, tanulságai iránt, vagyis meggyengül (esetleg elhal) a történeti identitásuk, akkor sokkal könnyebb őket manipulálni, divatos ideológiák befolyása alá vonni. E folyamat napjainkban különösen a fiatal korosztályokra hat mindent elsöprő erővel, s e ponton máris elnézést kérek azon fiataloktól, akikre ez nem vonatkozik, akik ezt nem érzik magukra nézve igaznak.
Másként fogalmazva: a történeti kötődésétől, identitásától eloldott emberanyag előállítása valóságos aranybánya a gyökértelen kozmopolitizmus számára. Számos mai fiatal számára a létező világ kimerül abban, amit egy háromszög sarkai jelölnek ki a számára: ez pedig a kóla-hamburger-Facebook háromszög (a középső tag pizzával is helyettesíthető).
Ha ez a három rendelkezésre áll, akkor az érintett fiatal is megvan, függetlenül attól, hogy a sors a világ melyik sarkába veti. Idegen világ számára a történelem, erőtlen mozgató szál a kötődés, s ahhoz tartja magát – persze anélkül, hogy tudatosulna benne –, amit az ókori Rómában a következő mondással fejeztek ki: ubi bene, ibi patria (ahol jól megy a dolgom, ott a hazám).
Ahhoz, hogy az ember a történelemben gyökereztesse meg identitását, személyes elmélyülésre, személyiségre van szükség. Ez azonban nem alakulhat ki akkor, ha az ember nem él az önmagába mélyedés képességével; azon képességgel, amit José Ortega y Gasset az emberlét meghatározó elemének tekintett.
Egyedül az ember képes arra, hogy visszavonuljon önmagába, elmerüljön önmagában, elmélkedjen, mert – az állattól eltérően – egyedül az ember rendelkezik benső világgal, ahol megformálhatja magában a későbbi cselekvés számára szükséges gondolatokat. Az embertől eltérően az állat teljes egészében a külső világban él, figyelmét állandóan az köti le; s hogy létezése merőben külső, annak bizonyítéka az, hogy amikor a külvilág megszűnik számára veszélyforrásnak lenni, s kielégítette minden szükségletét, akkor – nem tudván mit kezdeni magával – elalszik.
Nos, a jelenlegi világban az informatikai beágyazottság, a hálózatokban való feloldódás, a közösségi oldalakon való jelenlét, ahonnan percenként kapjuk az üzeneteket, amelyekre azon nyomban reagálni illik, tehát ez az embert szakadatlanul ostromló virtuális külvilág ugyanúgy nem teszi lehetővé az ember számára az önmagába mélyedést, az elmélyülést – a voltaképpeni személyiség megformálódását –, mint ahogy az állat számára a fenyegető vagy épp kényeztető külvilág.
Ez pedig azzal a súlyos következménnyel jár, hogy a személyiségét feladó – s ezáltal történeti kötődéseit, identitását is elveszítő –, állandóan a külső világtól függő ember létezése, bármilyen magas technikai szinten álljon is egyébként, nem sokban különbözik az állati létezéstől. Márpedig aki híján van a történelemnek, kizárólag a jelenben él, nincs történeti tudata, az nem csupán identitását adja fel, hanem emberlétét is.
Visszatérve a kiindulóponthoz: azok a történések, amelyek 1918–1919 időszakában mentek végbe Magyarországon, továbbá ezek célirányos értelmezése a baloldal nagy történeti narratívájának mindmáig szerves részét képezik. Ha a következő években sikerül e korszak történelmét a maga kendőzetlen valóságában feltárni és bemutatni, akkor közelebb jutunk azon igazság felismeréséhez, amelyet Gómez Dávila, a jeles kolumbiai filozófus így fogalmazott meg: „A baloldal igazi kudarca nem akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megszegi, hanem amikor megvalósítja az ígéreteit.”
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár