Azt, hogy a magyar bérek elmaradnak a nyugati bérszínvonaltól, aligha kell ecsetelni. Nagyon sok családnak van erről közvetlen tapasztalata, külföldön dolgozó tagjai révén. Természetesen a statisztikák adataira is lehet hivatkozni. Egyes rétegekben a leszakadás mértéke különösen nagy. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban a szociális és egészségügyi ágazat bérei 20 ágazat közül a 20. helyen voltak az elmúlt években, nem csodálkozhatunk az egészségügyi munkavállalók tömeges elvándorlásán. Európai összehasonlításban reálbérköltségünk alig a felét éri el az uniós átlagnak. Sajnos ez a termelékenységre is igaz. Márpedig a versenyképesség szempontjából a reálbérköltség számít, ami a bérek és a hozzájuk kapcsolódó bérterhek együttesét jelenti. Vagyis, nehéz emelni a béreket, ha azokat nem tudjuk a termelékenység emelkedésével kitermelni.
A lakosság természetesen elsősorban azt érzi a bőrén, hogy végül is mennyi pénz marad a zsebében. Ez viszont a nettó béreket jelenti, az adók és járulékok levonása után. Mivel az adóékben a nettó és a bruttó bérek, illetve bérköltségek közötti különbség terén messze kedvezőtlenebb helyzetben vagyunk, mint régiós versenytársaink, de a német vagy az osztrák mutatókhoz viszonyítva is nagyobb nálunk ez az érték, nem csoda, hogy a nettó bérek igen alacsonyak. Márpedig az emberek ezzel mennek a piacra, ez jelenti a keresletet a hazai kínálati oldal számára.
A hazai kis- és középvállalatok (kkv-k) jelentős részben erre a piacra termelnek. Talpon maradásuk kardinális kérdése, hogy mennyit tudnak a polgárok az ő termékeik, szolgáltatásaik megvásárlására elkölteni. Sajnos jövedelmük jelentős részét nem is rájuk fordítják, hiszen a nagy áruházláncok termékkínálatának jelentős része importból származik. Mégis azt mondhatjuk, hogy a kisvállalkozások alapvető piaca maga a magyar polgárság. Létfontosságú tehát, hogy a munkavállalók jövedelme – és természetesen az ezt kiegészítő más, a háztartások bevételét jelentő jövedelem – megfelelően alakuljon.
A bérek tehát központi szerepet játszanak a piacon: a vállalkozásoknak költséget, a munkavállalónak pedig elkölthető jövedelmet jelentenek; éppen ezért rendkívül fontos, hogy felzárkózzanak a Lajtán túli, szerencsésebb országok szintjére. Természetesen, ha ezt a termelékenység is lehetővé teszi. És itt nyomban differenciálnunk kell az átlagokat. Hiszen hatalmas termelékenységi különbségek vannak a hazai kis- és középvállalatok és a nagy, többségükben külföldi tulajdonú vállalatok között. Míg a foglalkoztatottak 75 százalékát a hazai kis- és középvállalkozások alkalmazzák, a nagyvállalatok csak a fennmaradó 25 százalékot foglalkoztatják. Ha megnézzük a termelési értékeiket, azt tapasztaljuk, hogy a nagyvállalati kör – értelemszerűen – sokkal nagyobb termelékenységet tud felmutatni. Ezért igen nehéz az átlagok alapján jó döntéseket hozni. Egy olyan béremelés, amely a vállalkozás számára jócskán megnöveli a terheket a bérköltség, a rárakódó adó- és járulékterhek miatt, egészen másképp jelentkezik egy kis- és egy nagyvállalat számára. Míg az utóbbinak is terhet jelent, az előbbinél, a kisvállalatoknál egykettőre az ellehetetlenüléshez vezethet. Hiszen ahhoz, hogy a kkv-szektor a foglalkoztatottak adott létszámát nagyobb termelékenységgel tudja működtetni, jelentős beruházásokra, s ugyanakkor megfelelő hazai piacbővülésre lenne szükség. Bár ezt részben maga a béremelés jelenti, a nagy adóék miatt bizony jókora összeg elszívódik a költségvetésbe, s csak közvetetten járul majd hozzá a piacbővüléshez. Rendkívül fontos ezért, hogy az adóék csökkenjen.
A kormányzat ezt számításba is vette. Miközben radikális béremeléseket szorgalmaz – és a minimálbér-emeléssel ki is kényszerít majd –, ezzel egyidejűleg a járulékteher csökkentését is elhatározta. Nehéz véka alá rejteni örömömet, hogy a negyed századdal ezelőtt felvetődött, s általam nemrég idézett „béremelés-járulékcsökkentés” reform irányába történik elmozdulás! Csak hát azóta a korábbi kormányzatok eladták a magyar vagyont úgy, hogy a vevőknek ez az alacsony bér volt a vonzerő…
Mindenesetre a költségvetés most lemond a bevételekről, hogy mérsékelje a vállalkozókra terhelt bérköltségeket. Megteheti, mert egyelőre ettől (még) nem válik veszteségessé a társadalombiztosítás kasszája. A felvállalt arány azonban szerény. Éppen azért, mert a hosszabb távú adatsorok a demográfiában messze nem biztatóak, s bizony lehet majd gond az alacsonyabb járulékbevételekkel, ideértve értelemszerűen a bérarányos szociális hozzájárulást. Versenyképesség szempontjából tehát pillanatnyilag jó az irány, csak a kkv-szektor számára kevés.
A kkv-szektor hatékony segítség nélkül aligha lesz képes megbirkózni a versenyképességi kihívásokkal. Ehhez viszont központi forrásokra is szükség van, s többek között azokra a nagy rendszerfejlesztésekre, amelyek a humántőke-állomány munkára való alkalmasságát, mondhatjuk, a munkaerő versenyképességét előmozdíthatják. Mert képzetlen, egészségében megingott magyar munkavállalóval a gazdaság aligha lesz versenyképes a modern világban. Mantraként ismételhető, hogy korrupció- és bürokráciamentes gazdasági kormányzás, a helyi, lokális erők összefogására alapozó gazdaságirányítás, az innovatív vállalkozásokat segítő gazdaságpolitika az, amire nagy szükség van.
A szerző közgazdász, professor emerita