Az Erzsébet híd lábánál kertkocsmákból afféle Bermuda-háromszög alakult ki az ezredfordulóra: a mai Rácfürdő melletti reneszánsz kerthelységbe, a Ráckertbe jártak melegíteni a mulatozók, közben betértek a rakpart melletti Platánba is és általában a Romkertben végezték, ahol már az üzleti és a reklámvilág szerethető egyveleget alkotott a Rác értelmiségi közegével. Ekkor még létezett „a Hely” fogalma a fővárosban, ahol jó eséllyel összefutott a pesti értelmiségi és a művészvilág, ha lement az ember, ismerősbe botlott. A Ráckert évekig ilyen biztos pont volt.
Történt, hogy Dísz térről a 2002-es választási kampány hevében éppen Orbán Viktor beszédéről slattyogtam át a tabáni Ráckertbe, másodmagammal, egy ismerősömmel, aki kritikus megfigyelőként volt jelen a kampánybeszéden. Húzott is útközben, hogy ő majd a Ráckertben mindenkinek elmondja: tapsolni merészeltem Orbán Viktornak. Nem vettem túl komolyan, mindennapi duma volt a pesti flaszteren, hogy ciki vagy, ha a Fideszre szavazol.
De az említett ismerős valóban azzal poénkodott, hogy imént látott lelkesen tapsolni a Dísz téren, „úgy” nézzenek rám. Megvető tekinteteket ugyan nem kaptam, legfeljebb szánakozó félmosollyal konstatálták, hogy léteznek ilyenek is.
A 2002-es nonstop aszfaltpolitizálás idején kultuszhellyé vált klubok valósággal iskolái voltak a speciális magyar liberalizmusnak, amely semmilyen vélekedést nem fogadott el, amely a nemzeti gondolkodás felé hajlik vagy éppen keresztényi értékeket képvisel. Ez volt az alap, punktum. Soros Györgyről persze már akkoriban mentek a kedves anekdoták. A Ráckertben hallottam például azt, hogy amikor Gyuri bácsit megkérdezték, boldogít-e a pénz, Mr. Soros állítólag azt felelte: „Az nem, de sokat segít!”
Ugyanitt mondta egyik barátom, hogy a Fidesz-szavazó srácok még a focipályán is SS-tisztként masíroznak. E ponton akár legyinthetne is az olvasó, hogy régi lemez, ezen az attitűdön rég túl vagyunk már!
Mielőtt eljutnék a véleményterror 2018-as változatáig, hadd emlékezzek meg arról is, miféle hangokat hallottam 2013-ban, amikor egy kollégámmal a Tutiblog.com, elsősorban a huszonéveseket célközönségként meghatározó nemzeti blog kialakításán dolgoztam. Nagy lendülettel gyűjtöttük az akkor még ismeretlen oldal első néhány száz lájkolóját a legnépszerűbb közösségi oldalon.
Hagyjuk, hogy páran egyből töröltek a nyitott szívű, szabadon gondolkodó, véleményszabadságot fennen hirdető ismerőseim közül. De kaptam olyan reakciókat is, hogy mennyire egyetértenek a bloggal, olvassák is, a neten kedvelni azonban azért hezitálnak, mert kirekesztés érheti őket a munkahelyükön vagy az üzleti kapcsolataikat negatívan érintheti.
Konkrétan három ilyen visszajelzés jut eszembe: egyik a sajtókapcsolatok területén céget működtető ismerőstől származik, másik kettő pedig multinál dolgozik. A véleménydiktatúra az utcán és a klubokban terjed, akárcsak a progresszív zene vagy az öltözet trendi irányai. A divat nagy úr, a közösséghez tartozás elemi érzésére épít, és a fiataloknál a trendkövetés igazodási vagy megfelelési kényszerré is válhat.
Teltek-múltak az évek, hol van már a Ráckert, a Tutiblog.com után létrejött sok hasonló oldal is, 2018-at írunk. A liberális elittől hideget, meleget kapó Magyar Művészeti Akadémia (MMA) pár napja hirdette ki Művészeti ösztöndíj programjának nyerteseit. Száz alkotót, akik három évre szóló támogatást kapnak.
A közzététel napján ütközött meg a tekintetem egy Facebook-poszton: a friss ösztöndíjas örömittas sorok helyett mentegetőző megnyilvánulást közölt. Jónás Tamás költő szavai voltak. Feltehetően záporoztak hozzá a számonkérő kérdések balról: „Na, de ezektől, Tamás?!” Tűpontosan nem tudom idézni, hiszen fél napra rá törölte is bejegyzését, de nagyjából ennyi volt: „Nem érdekel, mit gondoltok, nem nyaltam senkinek. Írjatok jól!”
Így „kell” tehát művészkörökben magyarázkodni a negyedik Orbán-kormány idején, ha állami pénzt fogad el egy alkotó. Nem lepett meg a jelenség, hiszen azt is művészeti berkekben hallottam, hogy sokan tartanak MMA-ösztöndíjra pályázni, mert egyes projektekből kimaradhatnak. Az MMA-val együtt dolgozni egyeseknek annyit jelent, mint az általuk vélt diktatúrával kollaborálni. A suttogó propaganda eközben Führerezik, zsarnokozik, nem számít, hogy rég lecsengett, hiteltelen szöveg, és nem mellesleg iszonyú unalmas is.
Ügyesen ápolt véleménydiktatúra van a társadalmi élet számos színterén, amely tudomást sem vesz az egyéb vélekedésekről, jobb esetben megértő mosollyal nyugtázza, hogy jogunk van a tévedésünkhöz. Persze nem vitatja senki, a balliberálisoknak is éppen úgy joguk van melléfogásaikhoz, de a jelenlegi kulturkampf annak a pökhendi, lenéző, elitista attitűdnek a következményéből fakad, mely nagy pénzeket fogad el az államtól, munkájával megrajzolhatja világról alkotott képét, akár privát elnyomatását is százféleképp megénekelheti, terjesztheti, cserébe viszont kifelé szüntelen diktatúrát kiált.
