Nemrég Stockholmban a Nordikus Ellenállási Mozgalom felvonulást tartott, ahol a svéd újnácik vezére kijelentette: Donald Trump választási győzelmével megkezdődött a „világforradalom”. Ezzel arra célzott, hogy immár két kontinensen is előretört a bizonyos tekintetben radikális nézeteket valló, és az eddig uralkodó polkorrekt neoliberális narratívával szakító jobboldal. Hiszen populistának tartott politikusokat választottak elnöknek Bulgáriában és Moldovában.
És már „áttört a populizmus” Magyarországon és Lengyelországban, legalábbis a svéd politika perifériáján lármázó újnácik szerint – e kijelentés megítéléséhez persze pontosan meg kellene határozni a populizmus fogalmát, amivel egyelőre adós a politológia tudománya. Jobboldali fordulatra számítottak Ausztriában, ami elmaradt, de van rá esély Hollandiában, sőt, Franciaországban is.
Valóban forradalmi, a mindennapjainkat felforgató változások előtt állunk? Vagy csak a demokrácia vadhajtásainak lenyesegetése, a migráció korlátok közé szorítása és a piacgazdaság racionális kiigazítása várható az Egyesült Államok új, republikánus adminisztrációjától? Minden szem a megválasztott amerikai elnököt figyeli, a média világszerte azt latolgatja, januári hivatalba lépése után mennyit vált be a kampányígéreteiből.
Milyen társadalmi okok vezettek a demokraták vereségéhez az Egyesült Államokban és a Brexithez Nagy-Britanniában? Mi okozza a baloldali liberális politikai erők visszaszorulását Európa-szerte? A válasz tömören úgy fogalmazható meg: a lecsúszó alsó középosztály szavazataira építő politikai pragmatizmus felülkerekedik az ideológiai indíttatású társadalommérnökösködésen. Az utóbbi leglelkesebb hívei jellemzően értelmiségiek, illetve a véleményformáló média képviselői, akik valósággal kétségbeesnek attól, hogy a választók kipukkasztják ideológiai léggömbjeiket.
A balliberális világkép, Amerikában ugyanúgy, mint nálunk, sajátos tudathasadásban szenved. Megfér benne a kapitalizmus, mégpedig annak kifejezetten könyörtelen, profitorientált változata, az, amit a XIX. század második felében Herbert Spencer képviselt, vagyis a természetes kiválasztódás elvének alkalmazása a társadalomban és a gazdaságban. A survival of the fittest rideg teóriája azonban leginkább a többségi, zömmel középfokú végzettségű fehér férfiakra érvényes. Nekik el kell fogadniuk, mint sorsuk természetes velejáróját a munkahelyeik elvesztését és a fojtogató jelzálogkölcsönöket, hiszen „nincs ingyen ebéd”. Ők azok, akik, a bőrükön érezték a 2008-as világválságot, amelyből a bankokat világszerte nagyvonalúan kimentették az egyes országok, kezdve az Egyesült Államokkal.
Ugyanakkor a kisebbségek, amelyek száma állandóan növekszik, igényt tarthatnak az állam védelmére. Képviselőik segélyekben és pozitív diszkriminációban részesülnek, a média egyfajta szocializmussal kecsegteti őket, irántuk megnyilvánul a társadalmi szolidaritás. Más kérdés, hogy ezek a nagy létszámú kisebbségek – Amerikában a segélyezett, felbomló családokban élő feketék és illegálisan bevándorolt latinók, illetve a nők, a melegek és a transzneműek – nem mennek sokra a hatóságok pártfogásával, és ahogy a mostani elnökválasztásnál kiderült, még szavazataikkal sem hálálták meg a demokraták törődését.
A jenki gyári munkás most azért pártolt át a republikánusokhoz, mert bízik abban, hogy Trump visszahozza a globalizáció miatt elveszett munkahelyeket, és megvédi attól a konkurenciától, amelyet a munkaerőpiacon az illegális bevándorlók jelentenek neki. Heteroszexuális identitása, családjához való kötődése, vallásgyakorlása nem válik hátrányára, ő maga pedig nem lesz a mainstrem média pofozógépe.
Nem érzi majd úgy, hogy a hatóságok meg akarják védeni tőle a feleségét, a gyerekeit és az összes kisebbséget. A választások után a média demokrata elkötelezettségű munkatársai előszeretettel nevezték bunkónak a republikánus szavazókat. Csak azt felejtették el, hogy Hillary Clinton szavazói között sokkal nagyobb számban voltak olyan, a különböző kisebbségekhez tartozó emberek, akik gyakran még a középfokú iskolát sem voltak képesek elvégezni, viszont, az átlagos jenki munkásoktól eltérően, hajlamosak a devianciára, nagy számban vannak közöttük drogfogyasztók. Őket miért nem bunkózták le a New York Timesban, illetve a „progresszív” médiában?
Az a primitívnek nevezett középnyugati alsó középréteg szavazott többségben Donald Trumpra, amely elégedetlen volt azzal is, hogy az ő jövedelmére kivetett adókból finanszírozzák a legszegényebbek egészségügyi ellátását. Mert igaz ugyan, hogy az Obama által elindított egészségügyi reform jóvoltából vagy húszmillióval több amerikainak van biztosítása, amit ma már csak az amerikaiak 9 százaléka nélkülöz. 2013-ban ugyanez az arány a teljes népesség 17,6 százaléka volt, mintegy 47 és fél millió embert tett ki. Csakhogy miközben az alsó harmad helyzete javult, az Obamacare drasztikusan megdrágította a magánbiztosításokat, ami elsősorban az alsó középosztályt sújtotta. Trump ígéretet tett arra, hogy Obama reformjának bizonyos elemeit megőrzi, de ugyanakkor átalakítja a rendszert.
A politikai változások Amerikában és Európában valóban látványosak és váratlanok. Mindazonáltal populista világforradalomtól nem kell tartani, a demokrácia és a piacgazdaság megmarad. Sokkal valószínűbb, hogy világszerte tisztázódnak a frontok, és az ideológia felhője kevésbé fedi el a meglévő, krónikus társadalmi és gazdasági problémákat. Világszerte csökkenni fog a balliberálisok elbizakodottsága, előtérbe kerülnek azok az eddig halogatott, racionális megoldások, amelyeket eddig az államok ideológiai megfontolásokból nem mertek alkalmazni.
A szerző újságíró