Sorozatunk huszadik részével mérföldkőhöz értünk. Témánk legfontosabb epizódja következik. Egy évvel korábban ezzel kellett volna kezdenünk, de akkor önök teljesen máshogy látták volna mondanivalónk lényegét. Most viszont összeáll majd a kép.
Eddig egy könyvet megtöltő tényözönre hivatkozva ismertettük a kulturális élet területein uralkodó állapotokat. Sokan meglepődtek, még többen megdöbbentek. A sorozatunk nyomán az elmúlt évtized leghangosabb vitája pattant ki, a nemzetközi sajtóvisszhangot is kapott polémia olyan témákat hozott a felszínre, amelyek régóta a szőnyeg alatt gyűltek. Sok minden olyannyira kitüremkedett, hogy már sem átugrani, sem megkerülni nem lehet, a magyar kultúra áporodott levegőjében pedig már alig van oxigén. Először ablakot kellett tehát nyitni, de a reakciókból láthatták, ez sem egyszerű, hiszen annyira berozsdásodott a szerkezet, hogy félő, tokkal együtt kiesik, esetleg csak még több kárt okozunk ezzel a mozdulattal.
Pedig nincs más út, mint hogy nyissuk ki végre kulturális életünk ablakait, szívjuk tele a tüdőnket friss levegővel, nézzünk körül, ne kerülgessük a forró kását, nevezzük nevén a dolgokat, mondjuk ki, mi történt, és arra miért került sor! És a legfontosabb: legyünk őszinték!
Kínos, kellemetlen kérdésekről van szó, felvetésüktől rengetegen ódzkodnak ma is – részben jogosan, hiszen kulturális téren olyan az egzisztenciális terror, amilyen más vonalon elképzelhetetlen.
Mielőtt továbbmennénk, a sorozat eddigi tizenkilenc része alapján le szeretném vonni a következtetést: az elmúlt nyolc évben a jobboldali kultúrpolitika tevékenysége abban merült ki, hogy finanszírozta és elősegítette a balliberálisok kultúrpolitikáját.
Létrejöttek a jobboldalhoz köthető intézetek, de jobbára ezek is a balliberális oldal érdekeit szolgálják. A balliberális kulturális dominancia érdemben nem csökkent, annak ellenére, hogy a kormány ennek megváltoztatására érezhető törekvéseket tett. (A terjedelmi korlátok miatt itt és most nem tudjuk történelmi kontextusba helyezni a kérdést, és lehetőségeink korlátozottak a mostani állapotok okainak mélyebb feldolgozásában is, viszont hamarosan egy külön könyvet szentelünk a témának.)
A magyar konzervatív oldalnak – hetven év örökségét hordozva – az elmúlt nyolc évben sem volt saját kulturális politikája, kulturális jövőképe, víziója, stratégiája, folyamatosan ötletelt, improvizált, alkalmazkodott, sodródott, ide-oda csapódott. Az a kultúra, amelynek nemzeti identitásunkat kellene jelentenie, ma már csak nyomokban tartalmaz magyar jelleget, magyar sajátosságot, magyar identitást. Ez is csak azon keveseknek köszönhető, akik eddig kitartottak a hihetetlen ellenszélben.
Hajdani dicsőséges forradalmainkat eszmeiségben előkészítő színházi és irodalmi világunk nagyrészt kozmopolita semmitmondásokról szól, posztmodern keveréknyelven, képzőművészetünk a legaberráltabb exhibicionisták terepe, filmiparunk egyre inkább értéktelen olcsó amerikai utánzat.
De vajon miért?
A jelenlegi kulturális helyzetet döntően négy személynek köszönhetjük: Szabó Ervinnek, Lukács Györgynek, Révai Józsefnek és Aczél Györgynek. Szabó és Lukács kulturális területen, a baloldal és a bolsevizmus hazai terjesztésében, hálózatrendszerének felépítésében, Révai és Aczél pedig a gyakorlati kivitelezésben szerzett elévülhetetlen érdemeket. Terjedelmi okok miatt csak felületesen tudunk ezzel foglalkozni. A lényeg: ők voltak azok, akik tökéletesen felismerték, hogy semmilyen kultúrpolitikát nem lehet megszervezni a globális hálózatrendszerek figyelmen kívül hagyásával. Nemcsak országon belül, hanem globális szinten is minden összefügg mindennel.
A globális érdekek ugyanolyanok, mint az időjárás szélsőségei, előbb-utóbb valamilyen formában mindenhová megérkeznek, csak nem mindegy, hogy az ott élők tudnak-e ellene védekezni. 1789, a „nagy francia forradalom” óta pedig már globális érdek a balliberális világ megteremtése, az ateista, szellemi kozmopolitizmus, majd bolsevizmus dominanciájának létrehozása.
A magyar kultúra a nemzetközi kapcsolathálózat része, szószólói ezen keresztül kommunikálnak. Ezen belül pedig a magyar érdekeket, identitást, értékrendszert hátba támadják. Pontosan ezt mutattuk be rengeteg példán keresztül, így érthető meg minden. A hazai balliberális értelmiségi holdudvar a minden értéket, hagyományt, identitást lerombolni akaró globális törekvések szolgája. Arra használja fel a kultúrát, hogy céljait ezen keresztül valósítsa meg.
Sorozatunk 16. részében foglaltuk össze azt, hogy egy társadalom lerombolása szinte mindig a kultúrán keresztül kezdődik. Az állam tradicionális tartópilléreinek szétverése, erejének meggyengítése, erkölcsének megsemmisítése a kultúrán keresztül ugyanolyan stratégiai művelet, mint a hadászatban alkalmazott egyéb taktikák. Magyarán: a kultúra és ezen keresztül az életstílus és a világlátás átalakítása is egy módszer a sok közül.
A kultúra felkészíti a társadalmat a változásra, hozzászoktat ahhoz, hogy a rossz tulajdonképpen jó, az aberrált szép, a bizarr gyönyörű, a deviancia kívánatos, a nemi identitás káros. Pontosan ez zajlik most le Nyugaton, és a veszély sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Rengeteg példán mutattuk be, hogy a kultúrában, a nemzet immunrendszerében mindenhol ott található már a globális tumor. Még nem látszik semmi, a test funkciói jól működnek, de a legfontosabb szerveket már behálózták.
Magyarországon ma a balliberális világkép átnevelési programja zajlik, ezt segíti a kultúra minden területe. Film, képzőművészet, könyvkiadás, könyvterjesztés, előadó-művészet, a vizuális kultúrák, a színház, a zene, a fesztiválok stb., egyszóval minden területen naponta sulykolják a migrációt, a gender- és homoszexuális meg egyéb „másság” propagandát. Kőkemény módszerekkel készítik elő a kereszténység, a maradék nemzeti tudatunk és gondolkodásunk megsemmisítését. Mindezt majdnem teljes egészében a magyar állam finanszírozása által.
Minden művészeti ágnak kiemelt feladata, hogy reflektáljon a napi folyamatokra, a minket körülvevő világra. Csak amire a balliberálisok reflektálnak, az nem a valóság, hanem csak egy félelmeikből és szorongásaikból összetákolt látomás, egy saját maguk által kreált gólem árnyéka gondolataik ócska vermének a falán.
A balliberális világnak, beleértve a kulturális vonalat is, nincs igazi jövőképe. Csak a messianisztikus vágyálmok mozgatják őket. A nihilizmus, az ateizmus mindent kiölt, lelketlen kufárai, zsoldosai ők a rombolásnak.
Sőt az okokat se keresik. Még mindig nem válaszolták meg azt a kérdést, hogy miért üresedett ki szellemi értelemben a baloldal Magyarországon? Ez az ő bajuk, az ő problémájuk. Viszont fontos kérdés, hogy rászorulunk-e ezeknek a bukott ideológiájú önjelölt kulturális megmondóembereknek a tanácsaira? Tényleg azt hisszük, hogy ők tudják, mi a minőség, az érték?
A kortárs balliberális kultúra egy lejárt szavatosságú termékhez hasonlít. Valamikor fogyasztható volt, de ma már nem az. A marketing még tökéletes, de a termék nézhetetlen, élvezhetetlen, fogyaszthatatlan. Olvassák vissza sorozatunknak csak az utolsó négy részét.
De vajon hogy kerülhet erre sor?
A balliberális oldal mintegy 140 éve tudatosan, hálózatrendszer-szerűen építette fel saját pozícióit. Önmagától persze nem működött volna, kellett ehhez a rengeteg pénz és sokszor az ellenfél erőszakos megsemmisítése. Mindkettőt megkapták a kommunista diktatúrától. A hálózatuk előnye, hogy olyankor is működik, amikor megbukik a politikai rendszerük.
Ha valaki például színházigazgatóként kiesik egy ideológiaterjesztő pozícióból, minden gond nélkül jelen lehet máshol: kiállítást nyit meg, rendez, előad, forgatókönyvet ír stb., tehát a kultúra egyéb területein kiemelt életszínvonalon tud dolgozni. A kultúrában tehát csak nyerhet valaki, ha a balliberális oldalt választja. Ott kínálják az igazi perspektívákat, a tehetség nem elsőrangú tényező, a marketing sulykolása majd zsenivé tesz mindenkit, akiben fantáziát látnak.
A magyar kulturális igazgatás egyáltalán nem fogta fel a kultúra hálózatrendszerének jellegét, működését. Sőt a jobboldali kultúra irányítói elfogadták és legitimálták azokat a struktúrákat, amiket a másik oldal hozott létre, legfeljebb azokba saját embert küldött, aki hamar elveszett a labirintusban, gúzsba kötötték, megvezették, majd megbuktatták. Vagy az illető átállt.
Közben rekordgyorsasággal fogyott azoknak a száma, akik alkalmasak lettek volna a változás kivitelezésére. És jöttek az új, a konzervatív oldalhoz kötődő intézményalapítások, alkalmat adva a balliberálisoknak arra, hogy még több pénzt követeljenek, amit ki is fizettek nekik. Tehát még ebből is ők profitáltak.
Ezalatt a jobboldali kulturális intézményvezetők jelentős részétől jött a sok gesztus: legyen béke, ne menjünk ölre, mindannyian a magyar kultúrát szolgáljuk. Skizofrén helyzet állt elő, és ez működik folyamatosan.
Mert mi történik majd, ha ezek még egyszer visszajönnek? Ez a gondolat van minden gesztus mögött. Sőt, mintha a jobboldali értelmiség pozícióban lévő része jobban várná a balliberális világ visszajöttét és kívánná a balliberálisok megvetéssel odadobott könyöradományát. A jobboldali értelmiség jelentős része ezzel a Stockholm-szindrómával fertőződött meg.
Hölgyeim és Uraim! Van egy jó hírünk: ezek soha többet nem fognak már visszajönni! Természetesen van egy rossz hírünk is: ezeknél sokkal rettenetesebb kataklizma kopogtat a határon, Nyugat-Európában már azt kóstolgatják nagy kanállal. Amikor valaki a magyar identitásunk, a magyarságunk megerősítése, kultúránk, értékrendünk kárára tesz gesztusokat, akkor előtte jól nézzen a gyerekei, unokái szemébe, mert ők fizetik majd meg az árát. Mert mindennek ára van, a jó döntésnek is, a rossznak is. Most még van pozíciónk, van esélyünk. Ezekre mondja a Szentírás: akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.
De hogy miért is vagyunk ilyenek, arra is van magyarázat. Beleépült a tudatunkba. Talán a biztos, ami biztos szavunk járása fejezi ki legjobban ezt a kétkulacsosságot, a mindennapi kállai kettős-féle igazodást. Összefüggésben áll ez sok mindennel.
A magyar konzervatív politika egy kívülálló testként kezelte a kultúrát. Amikor politikai felhatalmazást szereztünk például egy-egy megyében, akkor az illetékesek a politikai és gazdasági hálózatrendszert professzionálisan újjászervezték, becsatornázták az összmagyar politikai akarat rendszerébe, a kultúrában viszont minden maradt a régiben. Múzeumok, levéltárak, könyvtárak, galériák, különböző oktatási és egyéb kulturális rendszerek teljes hálózata érintetlen maradt.
Ezeket vagy a régi rendszer hívei vezették – mert hát a hamis érvek szerint mégis ők értenek hozzá –, vagy az általunk kinevezett, gúzsba kötött vagy átállt személyek. Ebben a langymeleg, minden úgy van, mint régen rendszerben egyéni szinten csak a „biztos, ami biztos”, „egyet ide, egyet oda” cselekvési elv fejlődhetett ki. Miért ugráljon bárki? Csak kitörik a nyakát!
Van egy másik ok is a kettősségre, és erről is szólnunk kell: ha megfigyeljük, a jobboldal politikai rendszer teljesen mentes a nyílt torzsalkodásoktól, hatalmi harcoktól, mindenki tudja a helyét, tudja a kötelességét, mert minden meg van szervezve. A kultúrában viszont semmi sincs megszervezve, nincs egy igazodási pont, nincs egy olyan erő, ami képes lenne a maradék sereget legalább egyben tartani, egy cél felé vezetni, így aztán még azok is egymást kaszabolják, akiknek erre semmi okuk. Ráadásul a politikát folyamatosan mozgásban tartja valami, egy új cél, egy új program, egy új helyzet és a rengeteg elvárás. Az elmúlt nyolc évben viszont senki nem tartotta mozgásban a kultúrát, még elvárás sincs, ami a választói felhatalmazásból következne.
Ugyancsak a kialakult helyzet részbeni okozója, hogy a kulturális igazgatást a politika hatalomtechnikai logikája uralja. A legbefolyásosabb megpróbálja úgy irányítani a területet, hogy ne legyen kihívója. Amikor az egyik oldal megerősödik, akkor meggyengítik más területen. Tökéletes stratégia, csak pont itt kellene nélkülözni. Mert hiába tartjuk karban egészséges életmóddal a testet, ha közben alkohollal mérgezzük a májat. Minden erőlködésünk dacára a test hálózata kiszámítható módon összeomlik.
A másik politikai varázsszó a helyzet fenntartására, hogy a kultúra egy feszültséglevezető terület, itt aztán ki lehet engedni a gőzt, ezért kell mindent úgy hagyni. Csakhogy ez a pára ugyanolyan halálos idegméreg, mint a doberdói fennsíkon kiengedett gáz, amikor azt visszafújta a szél a saját állásaink felé.
Ezekben a kulturális hálózatrendszerekben épült újjá egy állam az államban. A politika vezeti az országot, de a kultúra hálózatrendszere gőzerővel készíti elő a bukást. Ez a kívülálló test, a sok-sok darabból összerakott hálózati tér egyelőre úgy néz ki, mint egy virtuális Frankenstein-szörnyfigura. Létezik, és higgyék el, életre kel majd, ahogy az egyszer már megtörtént, csak most a már említett mindent elsöprő kataklizma formájában.
A szerző újságíró
