Másrészt Lengyelország – a balti államok és Románia mellett – a nyugati, kiemelten az amerikai biztonsági törekvések biztos támasza az Oroszországgal kapcsolatban ismét élesbe fordult geopolitikai szembenállásban. A találkozó fő üzenete is a keleti és déli szárny megerősítése volt, amire az iszlamista terrorizmus fenyegetése és az orosz hatalmi törekvések kihívása miatt van szükség.
A varsói csúcsot sokan a hidegháború óta a legfontosabb NATO-találkozónak tartják. A szovjet háborús blokk összeomlása után átmenetileg célját vesztett katonai és politikai szövetség ismét újrafogalmazhatta küldetését, amihez a korábbi orosz–grúz háború, a kelet-ukrajnai hibrid háború, valamint a Krím orosz annexiója adott alapot. Az orosz fenyegetés középpontba állítása szerves folytatása a 2014-es walesi csúcson már megjelent megközelítésnek, amit az elmúlt években mindkét oldalon megnövekedett katonai aktivitás csak megerősített. Úgy tűnik, újra meg kell barátkoznunk olyan hidegháborús fogalmakkal, mint az elrettentés, az erőegyensúly vagy a befolyási övezet. Ez azonban nem jelent közvetlen háborús veszélyt, csupán a rea
lista biztonságfelfogás újbóli erősödését. A találkozón ennek jegyében döntöttek NATO-csapatok telepítéséről Kelet-Lengyelországba és a balti államokba 2017 januárjától.
A négy zászlóalj összlétszáma 3000-4000 fő között lesz – Lengyelországban amerikai, Észtországban brit, Lettországban kanadai, Litvániában német vezetéssel. A NATO deklarált célja ezzel az elrettentés, amellyel megelőzhetők az ukrajnaihoz hasonló orosz akciók. Szintén döntöttek az ukrán fegyveres erők korszerűsítésének támogatásáról.
Az elfogadott közös nyilatkozat kitér az úgynevezett „hibrid háborús” fenyegetésre, amelynek alapvetéseit először Geraszimov tábornok, orosz vezérkari főnök fogalmazta meg, és ami a hagyományos katonai eszközöket propagandával, pszichológiai hadviseléssel, kibertámadásokkal, a lakosság fellázításával, informális hadviseléssel, valamint politikai, gazdasági és energetikai nyomásgyakorlással ötvözi. A forgatókönyv az ukrajnai Doneck és Luhanszk térségében, valamint a Krímben már megvalósult.
A csúcstalálkozóra a Brexit árnyékában került sor, ami érzékeny időpontban érintette Európát – akkor, amikor a migráció, a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni védekezésben az európai országok szoros együttműködésére lenne szükség, minimum a hírszerzési adatok megosztásában. (Ennek elvileg megvan az intézményesített módja az Európai Unión belül, de akadozik.) Az európai biztonság érdekében a brit pozícióváltás mellett is folytatódnia kell az EU és a NATO között 2002-ben intézményesült biztonsági együttműködésnek, amit a találkozó nyitányaként elfogadott közös nyilatkozat is megerősít. A megállapodások sora a közös tengerparti járőrözéstől egy orosz kibertámadás kivédéséig terjed. Brit részről feltűnő a korábbinál is erősebb elkötelezettség, mintegy erősítve azt a várakozást, hogy a Brexit miatt kieső uniós szerepvállalást London a NATO-n belüli növekvő aktivitással ellensúlyozza.
A déli szárny erősítésében döntő jelentőségű a fekete-tengeri jelenlét fokozása, amit korábban éppen Törökország ellenzett, arra a vízióra támaszkodva, amely közös orosz–török érdekövezetként tekintett a beltengerre. Az orosz–török konfliktus azonban utat nyitott a Fekete-tenger „NATO-izálására”. Törökország és Románia már a találkozó előtt kezdeményezte a közös NATO-jelenlét megteremtését. A montreux-i egyezmény értelmében olyan országok, amelyek nem határosak a Fekete-tengerrel, csak korlátozottan lehetnek jelen, beleértve természetesen az amerikai vagy brit haditengerészet is. A déli szárny megerősítése és a Fekete-tenger felértékelődése – az elmúlt hónapok feszültségei után – újra bővítheti Ankara diplomáciai mozgásterét. A török álláspontot az orosz viszonylatban éppen elkezdődött enyhülés is befolyásolhatja.
Bár az már a csúcstalálkozó előtt eldőlt, hogy még júliusban sor kerül a NATO–Oroszország Tanács ülésre is, az orosz politika és a sajtó rendkívül kritikusan kommentálta az eseményeket és döntéseket, kiemelve azok oroszellenes élét, mítosznak nevezve az orosz támadószándék feltételezését. Új hidegháborút emlegettek, amelynek célja Oroszország démonizálása és elszigetelése.
Első látásra érthetetlennek tűnhet, hogy a kommunizmus bukása után miért éleződhetett ki újra ilyen mértékben Oroszország és a Nyugat konfliktusa, amely azért közel sem olyan mélységű és élességű, mint a hidegháború alatt volt, már csak a kiterjedt gazdasági kapcsolatok miatt sem. Az angolszász geopolitikai megközelítés szerint Oroszország gyakorlatilag lefedi az eurázsiai heartland (magterület, szívtájék) területét. Márpedig – ezen megközelítésben – aki ezt a területet birtokolja, az egész Eurázsiát is uralhatja, aki pedig Eurázsiát, az az egész világot. Innen nézve a mindenkori tengeri világhatalomnak (korábban Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) alapvető geostratégiai célja, hogy Oroszországot elszigetelje Eurázsia nyugati felétől, megakadályozva egy Németországot is magába foglaló nagy kontinentális blokk létrejöttét. Oroszországnak pedig rendszerektől függetlenül – legyen az a cári birodalom, a Szovjetunió vagy éppen Putyin orosz föderációja – évszázadok óta változatlan geopolitikai célja, hogy kitörjön az elszigeteltségből, és kijusson a meleg tengerekre. Ehhez pedig az út nyugatra a Baltikumon, délre a Boszporuszon keresztül vezet. Hogy mennyire reálisak az ebből fakadó félelmek? Csak egy példát kiragadva: az észt–orosz határon fekvő, orosz többségű Narva optimális célpont lehet egy hídfőállás megteremtésére. A veszély ez esetben is a hibrid háború szintjén jelenik meg.
A varsói csúcs kapcsán is napirenden volt a tagállamok azon vállalása (és be nem tartása), hogy költségvetésük két százalékát katonai célokra fordítsák, amit Európában csak a britek, a lengyelek, az észtek és a görögök teljesítenek. Ez az elvárás ugyanakkor elemi nemzeti érdek is. Voltak ugyan olyan illúziók, miszerint elmúltak azok az idők, amikor egy ország politikai súlyát a hadereje határozza meg, de láthatóan visszatért a biztonság realista felfogása. Amelyik országnak nincs súlya katonailag, azt diplomáciailag is könnyen félreteszik. Ellenpéldának ott van Lengyelország, amely kiemelten költ hadseregére, ami népessége, földrajzi helyzete és gazdasági ereje mellett döntő szerepet játszik abban, hogy ma már európai szintű hatalomként kezelik. A magyar haderő fejlesztése ennek megfelelően ugyan NATO-elvárás, de a teljesítése nemzeti érdek.
A szerző geopolitikai szakértő
