Ha valaki csak a függetlenszabadhaladó sajtót olvasná, azt vélhetné, nem Magyarországon, hanem a harmadik világ valamelyik nyomorgó országában élünk, ahol a diktátor és hadurai bozótvágó késsel üldözik a baloldali törzseket. A gazdaság romokban, szabadrablás folyik, az emberek mélydepressziósok és gyerekek milliói éheznek (ha lenne annyi gyerek, mint amennyi állítólag éhezik, az egekben járna a népszaporulat).
Úgy látszik, két Magyarország van, az egyik, amiben mi élünk, a másik, amiben ők.
A vizes világbajnokság óta tudjuk, hogy egy sportesemény is kiváló alkalom lehet a politikai gyalázkodásra. Hogy vannak olyan magyar állampolgárságú fajzatok, akik képesek politikai okokból a saját hazájuk csapata ellen drukkolni. Egy hazai rendezésű világverseny pedig valóságos csemege, hiszen sokkal, de sokkal több csomót lehet találni a kákán.
A tollnok átveszi az ingyenjegyet, ami magától értetődően kijár neki, és beül a sajtónak fenntartott páholyba, ahol végigdrukkolja az eseményt. A közönséggel ellentétben ő nem azért izgul, hogy hazájának sportolói becsülettel helytálljanak, a szervezés olajozottan működjön, a vendégek elégedettek legyenek. Dehogyis, ő másért fohászkodik: legyenek a magyar versenyzők az utolsók, szakadjon le a mennyezet, lepje el valami szédületes gyorsasággal szaporodó alga a medencék vizét és ússzon be legalább egy nílusi krokodilus a pólósok közé. Hogy aztán legyen miről gyűlöletet fröcsögni a sorok közé, provokálni, elrontani azok örömét, akik büszkék arra, hogy egy ilyen rangos esemény házigazdája lehettünk, hogy ennek előnyei vannak országimázs szempontjából, hogy jó hírünket viszik a nagyvilágba.
A megnyitó csakis giccses és ócska lehet. Elvégre nem egy liberális rendező rendezte, és nem maszturbáltak a szereplők, mint anno a Nemzetiben. „Mit kaptunk? Látványorgiát és a szokásos giccsparádét csodaszarvassal, sámánokkal, római kori utalással, középkori ruhába öltözött táncosokkal, majd huszárokkal, kopogós és odaveretős tánccal” ‒ írták. Mégis, mit kellett volna prezentálni? Pápua Új-Guinea folklórját? Vagy valami genderrevüt, ahol mind a 73 nem képviselője megmutatja, mivel büszkélkedik a hálószobában?
És minden, de minden mizéria. A médiavarjakhoz csatlakoznak a politikusok is: „Azzal találkozunk, hogy mértéktelen pénzpazarlás jellemzi a vizes vb rendezését, és hazugságok tömkelege. Hogyha egy szóval akarnék válaszolni, akkor azt válaszolnám, hogy kormánypropaganda, olyan kormánypropaganda, melynek valós alapja nincsen” ‒ mondja az egyik, akinek mindenről csak ugyanaz jut eszébe, mint az egyszeri szatírnak. „Nagy a fejetlenség a vébé körül: a megvalósult épületek eltérnek a tervektől, a sztárvendégek lemondták a fellépést, a kivitelezési pályázatokat pedig a kormányzathoz közel álló, az utóbbi években közbeszerzéseket halmozó cégek nyerték el” ‒ mondja a másik, elvégre mennyivel egyszerűbb vádaskodni és ócsárolni, mint saját programot fogalmazni.
A média vonatkozó részét figyelve az embernek az az érzése támadt, hogy az egész pokol, minden fajzatával egyetemben Budapestre tette át a főhadiszállását, továbbá János Jelenéseinek kulcsfigurái is feltűnnek. A fenevadon lovagoló démonok jancsiszeget szórnak a mentőautók elé, hogy ne érjenek oda a sebesült sportolók vagy az elájult nézők megmentésére, bűzlő iszapot lapátolnak az úszómedencékbe és csótányokkal díszítik a külföldi sportolók omlettjét.
Mindez persze a kormány hibájából. A jó ég tudja, milyen isteni csodáknak köszönhető, hogy Budapestet nem lepte el egy sáskafelhő vagy a dögvész, hogy nem égett le, nem omlott össze ez a lepukkant, lenullázott favellahalmaz, hogy a Duna vize nem változott vizeletté és a medencéké kénsavvá, ahogy ‒ némi túlzással ‒ megjósolták a vészmadarak. Borzalmas lehetett, hogy teltek-múltak a napok, és még egy árva, eltévedt jobber meteorit sem csapott belé a Dagály uszodába, ellenben egyre több sportoló, kísérő és FINA-vezetőségi tag áradozott arról, mennyire úri a szervezés, milyen patinás és gyönyörű a város, milyen lenyűgözők a helyszínek.
Még egy árva szalmonellamérgezés sem volt, nemhogy kolera vagy bubópestis, csak telt az a fránya idő, és egyre szaporodtak, terjedtek a világhálón a dicsérettel, gratulációval, köszönettel teli videók, és már név szerint ismerhetünk megannyi látogatót, aki ezután rendszeresen akar Budapestre jönni, minél népesebb baráti társasággal. Márpedig ez maga a katasztrófa a baloldal számára, hiszen úgy tűnik, még több turista fog hozzánk látogatni, és még jobbak lesznek a gazdasági mutatók, és akkor jaj, mi lesz.
Egyre szánalmasabbá vált a vergődés, egyre süllyedt a szint, már amennyire van még hová süllyedni… Jobb híján már Kövér László bajszával kellett személyeskedni: „Lehet, hogy vannak olyan idegenszívű újságírók, akiknek a magyar férfi-vízilabdaválogatott horvátok elleni veresége a legemlékezetesebb pillanat, de mi nem tudunk nem egyetérteni a záróünnepséget felvezető kisfilm rendezőjével: mire emlékeznénk boldogabb szívvel, ha a vizes vb-re gondolunk, mint Kövér László bajuszára, amint éppen kitüntetést vesz át a FINA-elnökétől? Kövér László bajusza mindezt áldozatos munkájával és a vizes sportok iránti elkötelezettségével érdemelte ki.”
Ez igen, nívó! Csak gratulálni tudok, biztos sok szavazatot szereztek az ellenzéki pártoknak. De a végére tartogattam a győztes passzust, napjaink baloldali újságírásának csúcsteljesítményét: „Szégyellem, de csak azt a hajszálat bírtam nézni, ami Maglione kopasz koponyáján lengedez vagy 10 centi hosszan. Pedig közben azt is elmondta, hogy ez volt minden idők legjobb vébéje.”
A károgás elszáll, és ebből a szövegből csak egy mondat marad fenn, szerzője legnagyobb elkeseredésére. Az utolsó.