Az ENSZ szakosított szervezeteként működő, 1944-ben alapított nemzetközi pénzügyi szervezet, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közzétette éves rutinszerű értékelését hazánkról. Évente és minden tagországáról készül jelentés, ami az illető ország gazdasága működésének legfontosabb tényezőit mutatja be és mond véleményt is egyben, ahogy azt az IMF látja. Az idézett éves jelentésben az elmúlt évtized gyakorlatától eltérően a számos kérdőjel és gyakran veszélyeket jelző felkiáltójelek helyett a mondatok végére többnyire tárgyilagos/pozitív ténymegállapításokat rögzítő pontok kerültek. Más írásjel csak oda került, ahol mi is tudjuk, elismerjük és javítandónak látjuk a helyzetet.
Ők és mi is tudjuk, hogy az eladósodottságunk szintje a jelentős csökkenés ellenére még mindig magas, de kimunkálás alatt vannak a tervezetek, hogy a jövő években további számottevő csökkenés álljon be. Az sem ismeretlen előttünk, hogy a javulás ellenére a lakosság aktivitási szintje még nagyon alacsony, a kétségtelenül javuló munkanélküliség ellenére még mindig kevesen dolgoznak, távol vagyunk a 70-75 százalékos kívánatos aktivitási szinttől. Ma viszont már nem a kritika fő tárgya az út, ami a javuláshoz vezetett, az a bizonyos jobb híján unortodox ragadványnévvel ellátott gazdaságpolitika.
Megelégedettséggel tölthet el bennünket, hogy ez „megemésztésre” került, nem jött ismét elő, hogy az út csak egyszeri lehet, de fenntartható nem. Talán nem tévedünk nagyot, ha arra gondolunk, hogy ez az értékelés adja majd a kulcsmondatokat a hitelminősítők szájába, akik több piaci meghatározó szereplő után most az IMF-től is értesülve hazánk külső sérülékenysége jelentős csökkenéséről ismét méltónak találnak minket arra, hogy a befektetőknek ajánlják a magyar papírokat, amely ajánlást jó fél évtizede megvonták tőlünk. A befektetői minősítés ugyanis tovább csökkentheti a sérülékenységet, hiszen kevesebb lesz az adósság terhe és tovább nő a gazdaság mozgástere. Újabb lendületet kaphat a növekedés is olcsóbb forrásokra támaszkodva.
Érdemes néhány szót annak is szentelni, hogy valójában kitől is kaptuk az elismerést? Mi is valójában az IMF? Mert ezzel kapcsolatban szinte kivétel nélkül csak téveszmék keringnek a közbeszédben. Mindent kifejez a naponta hallott frázis, hogy IMF-segélyekről, mentőprogramokról stb. beszél a média, de azt elfelejti tisztázni, hogy a segélyek kiket is mentenek valójában, és a folyamatnak kik is a teherviselői. Mindezt a tisztázást a közvélemény előtt már régen meg lehetett volna tenni, csak a szervezet alapszabályát kellene ismertetni, valamint azokat a megállapodásokat, amelyeket az IMF tagországaival kötött. Az IMF ugyanis a II. világháború utáni dollárbázisú nemzetközi pénzügyi rendszer zavartalan működésén őrködik. Tagországaiban akkor javasol „mentőprogramokat”, amikor fennáll a veszély, hogy az adott országból nem tud a fizetések teljesítéséhez elegendő pénz a nemzetközi közösséghez áramlani, azaz közel az ország csődveszélye. Hazánkban ez valójában tagságunk alatt reálisan csak egyszer, 1981–82-ben állt fenn, amikor az ország belépett a szervezetbe. Az 1989-es és főként az 1995-ös csődközeliség falra festéséhez hazai pénzügyi kollaborátor osztagok és érdekelt hazai politikai tényezők nagyon is aktív közreműködése volt szükséges. Ilyen módon volt lehetséges, hogy az aktuális kormányzatok „szándékát” tükrözve nagyságrenddel növekedjen a hazánkból külföldre kiáramló jövedelemtömeg és megvalósuljon a termelő vagyon külföldieknek történő tömegméretű transzferálása is. Nem kétséges, hogy kollaboráns kormányoknak a nemzetközi befektetőkkel mindig is közös a „szándéka”, mindig készek erről a szándéklevelet is kiállítani. (Az IMF-fel történő együttműködés módját a kölcsön fejében a rendtartás szerint az adott kormány rögzíti „szándéklevél” [Letter of Intent] formájában.)
Az IMF-programok általában valóban alkalmasak az adott ország fizetőképességének stabilizálására, ennyiben tehát a nemzetközi befektetői közösség szempontjából akár segélyakcióknak is nevezhetők, semmi kétség. A fizetőképtelenség veszélyzónájából kihúzott országokat a kúra után ismét ellepik a befektetők. A fogadó ország gazdasága és főként társadalma szempontjából azonban az IMF-kúrákat (rendszerint készenléti hiteleknek nevezik őket) helyesebb egy kemoterápiához hasonlítani, ami ugyan orvosolja a célterületet (nemzetközi fizetőképesség), de közben iszonyú roncsolást visz végbe a gazdaszervezetben. Ideálisabb példát a kijelentés igazolására nem is találhatnánk, mint hazánk. 1979-ig csökkenő mértékben ugyan, de az életszínvonal és a reálbérek növekedése volt tapasztalható, majd 1981-ben, első kommunista szovjetcsatlós országként rákanyarodtunk a sorozatos IMF-kúrákra. Az első 1982-ben történt, tehát eddig eltelt három és fél évtized, tele a roncsolást igazoló valós tapasztalattal, de az igazoló tényeket mellőző és tagadó hivatalos propagandával is. A valós adatok alapján az 1978-as reálbérszínvonalat tavaly sikerült csak újra elérnünk, közben elvesztettünk másfél millió munkahelyet. A hazánkban működő nemzetközi tőke bár növeli a GDP-t, de a hazai jövedelmekhez alig járul hozzá, a jólét növekedését a propaganda mégsem a hazai jövedelmeken, hanem a GDP-n méri.
Éppen az IMF első kúrája óta fogy és öregszik nálunk a népesség. Kell-e több a kúrák kemoterápia-jellegének igazolására?
A szerző közgazdász