A szabadságolt lelkiismeret című kitűnő könyvében Molnár Attila Károly hallatlan aprólékossággal, bőséges dokumentációval mutatja be, miként uralta a régi korok erkölcspszichológiáját a lelkiismeret tapasztalata, követelménye. Posztmodern korunk viszont igyekszik túltenni magát rajta, kifogásokat emel, megszabadulna kötöttségeitől, legfeljebb kényelmes, alkalmi erkölcsi hivatkozásnak tekinti, amely aprópénzre is váltható. A szent karácsony ünnepe emlékeztet arra, hogy legalább vendégeljük meg a lelkiismeretet, mérlegeljük, hogy mit tettünk az eltelt évben embertársainkért. Nem engedhetjük meg, hogy a vallást nálunk is a magánügy területére száműzzék haladárjaink, miként azt a kontinens nyugati felén tették. A kereszténység identitásunk legfontosabb része, amely természetesen nincs ellentétben a más vallást gyakorlók vagy ilyen élményben nem részesülő polgártársaink tiszteletével. Mégis: a politikai osztályok meg-megújuló generációja, akik az állam vallási semlegességéről papolnak, és ateizmusukat vagy közömbösségüket tartják a köztársaság fő oszlopának, tulajdonképpen a keresztényellenességüket bizonyítják.
Eric Voegelin politikai filozófus szerint a francia forradalom az első nagy vállalkozás volt arra, hogy egy nem keresztény civilizáció potenciális kilátásait bemutassák. Eme újdondász vallásosság kívánalma megtalálható Rousseau religion civile elképzelésében. Az istenség helyét a köztársaság szelleme vette át, a választott és felelős parlamenteket pedig a közelmúltban háttérbe könyökölte nálunk a láthatatlan alkotmány, az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság, amely az emberi jogok önistenítő kinyilatkoztatását, a korszellemet iktatja törvénybe. Például puccsszerűen, egyszerű többséggel bevezeti a melegházasságot. Csak úgy. A Legfelsőbb Bíróságokat megszállhatja az ihlet, mert ők a beavatottak a tömegdemokrácia platóni barlangjában.
Cui prodest? Mert valakiknek biztosan igen. Rajtunk is múlik, hogy a keresztény templomok százait a felcseperedő politikai yuppie-elit le merészeli-e bontani, amint teszik azt a vallást a politikától mereven szétválasztó Franciaországban, mert a fenntartásuk költségesebb. Tanári tapasztalataim – a gyerekek többsége nem tud mit kezdeni a keresztény hagyománnyal – elképzelhetővé teszik e veszélyt. Akad olyan szülő, aki csemetéjét különbnek véli az átlagosnál, amiért az buddhistaórákra vagy hasonló továbbképzésre jár. Azt persze nem vállalja, hogy következetességet mutatva porontyával Indiába vagy a Közel-Keletre költözzön, és a Gangeszban vagy a Tigrisben úszkáljon, míg a kicsinye ki nem fejlődik. A kommunista, majd a magyarországi ultraliberalizmus évtizedei után mi sem tiltakoztunk erélyesen amiatt, hogy a kereszténységre hivatkozás kimaradt az európai alkotmány szövegéből.
Pedig a megfogalmazók és a kivitelezők bűnt követtek el az európaiak ellen azzal, hogy megtagadták múltunk lényegét, amely önazonosságunk talapzata.
A multinacionális befektetők kantárszáron tartott médiája és a korszellemtől megszállt brüsszeli elit által sulykolt eszmei nevelés ellenére a novemberi franciaországi jobboldali előválasztások megmutatták: végre politikailag is szervezkedik a katolikus mozgalom, ami nagyban hozzájárult Francois Fillon győzelméhez. A közvélemény-kutatók által leírt elnökjelöltre a gyakorló katolikusok 59 százaléka szavazott az első fordulóban, és 83 százaléka a másodikban. És történt mindez annak ellenére, hogy a magyar balliberálisokkal és szimpatizánsaikkal ellentétben Franciaországban nagyon jelentős a baloldali katolikusok száma. A Le Figaro december 7-i számában arról olvashatunk, hogy a vallásos francia zsidók többsége Sarkozyre, míg a francia muzulmánoké Alain Juppére voksolt. Utóbbi, akit régóta biztos nyertesnek mutattak a közvélemény-hőmérők, jellemzően a „boldog identitás” jelszavával kampányolt.
Az ateista és a keresztény hívőket lekicsinylő hosszú évtizedek után üdítő volt hallgatni-látni, hogy még a pápa is belekeveredett a francia választási küzdelembe. A második forduló előtti kampánya során, Bordeaux polgármestere vesztét érezve még ezt is kijelentette: „Én állok közelebb Ferenc pápához.” „Nem vagyok biztos abban, hogy őszentsége meghallgatta őt – vágott vissza Fillon. – Sok kérdésben a pápának ugyanaz a véleménye, mint nekem.” A keresztény vallás ismét választási tényező lett, azaz szárba szökkent fehér virág a laikus kékre döngölt földön, amelyen a választási kampány során Sarkozy hamis hangon a gall ősöket szólongatta az urnához.
Nap mint nap tapasztalható, hogy a gyakorló fiatal katolikusok nem hajlandók beletörődni, hogy a hivatalos kultúra szócsövei gúnyolódjanak hitükkel, vallásukkal. A Framcois Hollande elnök provokatív törvénykezései ellen tiltakozó La Manif pour tous mozgalomból nőtt ki a Józan Ész szervezet, amely professzionálisan segített Fillon kampányában. Sértik őket a La Calotte vagy a Charlie Hebdo bulvárlapok szégyentelen rajzai, hangneme, egyáltalán a létezése, még akkor is, ha az a szerkesztőik, támogatóik, vásárlóik ízlésére vall.
Amikor a keresztény vallásról kérdezik őket, ezektől a lapoktól csak nüanszokban térnek el a baloldali politikusok bon-mot-i. „Nincs semmilyen vallásos gyakorlatom – nyilatkozta Hollande a La Vie hetilapnak –, de tisztelek minden felekezetet. Az enyém az, hogy nincs. (La mienne est de ne pas avoir.)” „Nem vagyok katolikus” – mondta ugyanott Arnaud Montebourg baloldali elnöki kandidátus. „Öt éven át kerestem az Istent, de nem találtam meg.” A szélsőbaloldal elnökjelöltje, Jean-Luc Mélenchon nyilatkozata nemhogy különb, hanem maga a Deákné vászna: „Politikai szereplőként az egyház ellenfele vagyok, nem a hité. Az szigorúan magánügy.”
Emlékezzünk a kilencvenes éveit taposó John Lukacs világhírű történész Demokrácia és populizmus című könyvében leírt intelmére, miszerint a keresztény olvasónak – Darwin fenti tanítványaival szemben – hinnie illik abban, hogy Krisztus földi eljövetele a világmindenség egész történetének központi eseményét képezte. A baloldali tükör előtt tollászkodó politikusok kereszténygyűlöletével szemben pedig nem a feltartott kéz a válasz. Jacques Hamel atya bestiális meggyilkolása emlékeztessen erre.
A szerző politológus