Azután, hogy az április 8-i választáson a Fidesz–KDNP megszerezte a leadott szavazatok 49,27 százalékát, és ezzel a parlamenti mandátumok kétharmadát, az ellenzéki pártok képviselői többféleképpen magyarázták súlyos vereségüket. Ezeket most nem veszem sorra, csak annyit jegyzek meg róluk, hogy a kormánypártok sikerét elemezve sokan túlzott jelentőséget tulajdonítottak a „migráncsozásnak”, illetve a Soros György elleni kampánynak.
Vitathatatlan, hogy Orbán Viktor 2015 februárjában, a párizsi Charlie Hebdo elleni terroristamerénylet után jó taktikai érzékkel talált rá a tömeges migráció és a terrorizmus témájára, amit rövidesen a nyitott déli határon kora ősszel Magyarországra beözönlő közel-keleti és afrikai tömegek fizikai valóságukban érzékeltettek a hazai közvéleménnyel.
De bármennyire is sokkolóak voltak a Keleti pályaudvaron és környékén táborozó, idegen kultúrájú és Nyugat-Európába tartó emberek tízezrei, indokolja-e a Fidesz–KDNP majd három évvel későbbi elsöprő győzelmét, hogy a közszolgálati televízió számtalanszor sugározta a képsorokat, amelyeket a nyomor és a háború elől menekülőkről forgattak?
Mindenképpen van egy olyan fontos tényező, amely – mások mellett – közrejátszott abban, hogy a legszegényebbek, gyakorlatilag a magyar társadalom alsó egyharmada a Fidesz–KDNP-re szavazott, még azokban a kis kelet-magyarországi falvakban is, ahova még véletlenül sem vetődtek migránsok, és ahonnan nézve a főváros, a maga problémáival együtt, szinte elérhetetlen messzeségben terül el. A létbiztonságról, az elemi szintű megélhetésről és a társadalombiztosítással járó szolgáltatások igénybevételéről van szó, amelyet a 2011-ben bevezetett közfoglalkoztatási rendszer nyújt a falvak népének, benne a hazai cigányságnak is.
A legszegényebbek ugyanis tisztában voltak vele, hogy ha a választásokon az ellenzék (a Jobbik vagy az MSZP–Párbeszéd, illetve a Demokratikus Koalíció) győz, első dolga lesz átalakítani és felszámolni az addigi rendszert, újra olyasfajta közmunkaprogramokat bevezetni, amelyek különböző néven, közhasznú munka, közcélú foglalkoztatás vagy Út a munkához program néven 1991 óta folyamatosan működtek. Ezeknek közös jellemzője volt, hogy legföljebb egy évig lehetett végezni, és a rendszeres szociális segéllyel megegyező összeget lehetett megkeresni vele. 2011. január elseje, vagyis az „egységes közfoglalkoztatás rendszerének” bevezetése előtt a rászoruló közmunkások valóban éhbérért dolgoztak, meghatározott ideig tartó s persze jellemzően megalázó munkákra kényszerültek egyes településeken, leginkább tereprendezésre, gyomtalanításra, a hulladék összegyűjtésére.
A kormánypártok iránti pozitív elfogultsággal nemigen gyanúsítható Magyar Narancs április 19-i számában írja egy publicista: „Ma legalább 300-400 ezer szavazásra jogosult honfitársunk napi megélhetése függ a közmunkától. A rendszer működését többször bírálták az ellenzéki pártok, így senkinek sem lehetett kétsége, hogy ha ők győznek, változás lesz. Pedig a közmunka a szegregátumokban, a hátrányos helyzetűek körében ma már karriercél. Az érintettek kiszolgáltatottsága nem is kétséges. Mozgósításuk nem lehetett egyszerű, de láthatóan kiválóan sikerült: a kelet-magyarországi körzetekben – ahol sok a közmunkás – jelentősen erősödtek a kormánypártok 2014-hez képest.”
Miért nem voltak képesek a magukat baloldalinak nevező, tehát a társadalmi szolidaritást kiemelt célnak tekintő pártok szembenézni azzal a problémával, hogy a rendszerváltás óta százezrek élnek a létminimumon, a társadalombiztosítás és a nyugdíjjogosultság megszerzésének reménye nélkül, akiket az állam nem hagyhat magára? Miért intézték el sommás nyilatkozatokkal a baloldali ellenzék politikusai a legszegényebbek sorsát, anélkül, hogy bármilyen értelmes perspektívát nyújtottak volna azoknak, akik olyan falvakban élnek, amelyeket csak néhány buszjárat köt össze a közeli kisvárosokkal, ahol szintén nincs vagy alig van munkaalkalom?
„Az a legfontosabb üzenetünk, hogy megszüntetjük ezt a fajta kiszolgáltatottságot: a szociális demokrácia egyik alapvetése, hogy a politika kivonul az emberek életéből, és nem elnyomja, hanem szolgálja őket” – felelte Karácsony Gergely, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Népszava újságírójának arra a felvetésére, hogy „aki nem paríroz, az nem kap közmunkát”.
Gyurcsány Ferenc is röviden elintézte a legszegényebbek sorsát: „Az emberekre rákényszerítik a közmunkát, az igazság pedig az utóbbi években elhagyta Magyarországot, Orbán üldözte el.” Közmunkaprogramot az ellenzéki pártok közül egyedül a Jobbik dolgozott ki, amit Bertha Szilvia képviselő ismertetett. „Jelenleg kötelező elfogadni a felajánlott közmunkát, a Jobbik ehelyett az intenzív munkakeresésre fektetne hangsúlyt. A munkanélküli-járadékot az életkor és az eltöltött munkaidő alapján differenciálnák: 50 év alatt 180 napig, 50–55 év között 25 év munkaviszonnyal 270 napig, efölött 30 év munkaviszonnyal maximum 360 napig folyósítanák a járadékot.”
Ez sem lehetett túl biztató az érintettek számára.
Nem vitás, hogy a közmunka és a közfoglalkoztatás úgy-ahogy 2011-től kezdve megvalósult Magyarországon, és kiterjedt rendszerré vált, távolról sem tökéletes. Kifogásként felvetődött, hogy a közmunka a jelenlegi formájában akadályozza a munkaerő visszakerülését a munkaerőpiacra, és elszívja a versenyszférától, növeli a dolgozói szegénységet, átvette a szakképzés helyét, illetve a költségvetési spórolás eszköze. Azért is bírálják, hogy a programban részt vevők, akik a létminimumnál alacsonyabb javadalmazásban részesülnek, kiszolgáltatottak a polgármesternek, illetve a helyi potentátoknak.
De vajon nem ugyanez volt-e a helyzet a 2011 előtt is a sokkal szűkebb körben megvalósított programoknál? Arról is lehetett olvasni, hogy az érettségizetteket és a magasabb végzettségűeket munkaadóik rákényszerítik, hogy közfoglalkoztatottként jóval alacsonyabb bérért ugyanazt a munkát végezzék, mint addig.
De mit tudtak ajánlani közmunka és közfoglalkoztatás helyett az ellenzéki politikusok? Lényegében semmit. Pontosabban: a szép szavak mögött a no free lunch (nincs ingyenebéd) filozófiáját, a kapitalizmus rideg és könyörtelen arcát, amelyet alaposan megismerhettek a magyar tömegek az elmúlt két évtizedben. Magyarországon is látható, hogy a baloldali gondolkodók más kisebbségeket (a harmadik világ népeit, illetve a közülük kikerülő menekülőket, továbbá az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, queer) közösségek tagjait preferálják, a legszegényebbeket a menthetetlen underclass kategóriába sorolják és nem törődnek velük.
Az a helyzet, hogy a kormány hagyományosan baloldalinak tartott társadalmi és gazdasági programot valósított meg az utóbbi két ciklus alatt, az állami és a magánszektor együttműködésén alapuló vegyes gazdaságot és nagyszabású közmunkaprogramot hozott létre, amelyben munkáltatók lehetnek a helyi önkormányzatokon kívül többek között a költségvetési szervek, az egyházak, a közhasznú és civil szervezetek és a szociális szövetkezetek is. És az sem igaz, hogy a közmunkaprogram kizárólag a munkanélküli-statisztikák kozmetikázását célozza, hiszen a benne részt vevőknek évente 10-15 százaléka kerül vissza a munkaerőpiacra.
A Fidesz–KDNP sikerei közé tartozik a csökkenő munkanélküliségen és adósságállományon és a növekvő GDP-n kívül a közmunkaprogram is. Az, hogy végül másfajta kampánnyal érte el kétharmadot, a meghonosodott tömegdemokrácia jellemzője, de nem teszi semmissé az eredményeit.
A szerző újságíró
