Hatalmas felháborodást keltett a neoliberális törpepártok körében, hogy újabb repülőgéppel bővült a Magyar Honvédség légi szállítási képessége. Az ellenzéki „szakértőknél” és a kottájukból dolgozó propagandistáknál az verte ki a biztosítékot, hogy a már beszerzett Airbus 139-esek mellé a honvédség megvásárolt egy kisebb, könnyű, többcélú Dassault Falcon 7X típusú szállító- és futárgépet is.
A legjobban Vadai Ágnes, a Gyurcsány-párt hét nyelven beszélő biztonságpolitikai „szakpolitikusa” verte az asztalt az egyik televízió stúdiójában, mert tudni vélte, hogy ez biztos kormánygép lesz, sőt maga Orbán Viktor miniszterelnök magángépeként funkcionálhat a jövőben.
Vadairól sejtettük, hogy ezekben a kérdésekben enyhén szólva sincs magiszteri magasságokban, emlékezzünk csak arra az időszakra például, amikor Gyurcsány Ferenc, még miniszterelnökként, Szekeres Imrea kkori szocialista honvédelmi miniszter nyakára ültette államtitkárként, hogy derítse ki a Gripenek beszerzése kapcsán felmerült korrupció gyökereit. Természetesen Vadai nem tárt fel semmit, mert már akkoriban is inkább spiclinek használták, annyira nem értett semmihez. Ettől sajnos nem dicsőül meg az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem sem, ahol a diplomáját szerezte, mielőtt kommandósok szállították el a befolyásával üzérkedő rektort.
Vadai talán még arra is emlékszik, hogy volt párttársa, az MSZP-s Juhász Ferenc hadügyérkedése idején miként hagyták lepusztulni a légi szállítási képességet a honvédségnél, és hogy a szovjet időkből örökölt, leharcolt, ukrán An–26-osok mellé milyen gyanús körülmények között vásároltak egy ugyanilyen gépet egy ciprusi offshore cégen keresztül, hogy aztán ezzel a járművel is kínlódhassanak a műszaki állomány tagjai, mert sok esetben még felszállni sem volt képes, hiába úsztak olajban a karbantartások során a szerelők.
Juhász egyébként maga is megtapasztalhatta, milyen középkori körülmények között lehetett eljutni ezekkel a gépekkel a missziós katonákhoz. Az iraki háború idején, az úgynevezett „vízszállító kontingens” – amelynek egyébként az egyik legveszélyesebb szolgálat, a konvojkísérés volt a feladata és nem a vízszállítás – meglátogatása igencsak viharos volt.
Az ukrán centrifugával (így hívták viccesen az An–26-ost az utastérben is erősen hallható motorhangja miatt) ugyanis bizonyos magasság felett veszélyes volt repülni, ha viszont alacsonyabban szálltak volna Irak fölött, akár egy vállról indítható rakétával is leszedhették volna az egész delegációt. Ezért infracsapdákkal operálva, majdnem függőlegesen kellett lenavigálni a gépet a bagdadi leszállópálya felé.
A kis hatótávolság és az Ancsa (ez volt a gépek bevett beceneve) lassúsága miatt ráadásul egy napot Damaszkuszban kellett tölteni a tankolásig, és nézni Aszad elnök utcákat beborító plakátjait meg a gépkarabélyokkal sétálgató, papucsos arabokat, nem kis fejtörést okozva a katonai elhárításnak és felderítésnek.
Juhásznak mindenesetre ez a túra annyira megtetszett, hogy vett az An–26-osok mellé még egy ugyanilyet, ez volt a „nagy légi szállítási kapacitásfejlesztés”. Nem véletlen, hogy egy év miniszterség után luxusvillát vásárolhatott a festői Németvölgyben, járt is utána a bíróságokra rendesen.
Nagyjából ilyen előzmények után jutottunk el a második Orbán-kormányig, és a tűzoltást, illetve a gazdasági válság átvészelését követően most jöhetne az építkezés, ha nem hallatszódna az állandó károgás még mindig a nemzeti vagyont fosztogató varjak csőréből. Mert mit is jelent például az Airbus szállító repülőgépek beszerzése az országnak? Elsősorban biztonságot.
A katonáinkat például nem kell átszállással vagy charterjáratokon eljuttatni a műveleti területekre, kisebbfajta vagyont kifizetve ezért a repülőtársaságoknak. Az újabb gépek megkönnyítik a visszaszállítást is, ha például forróvá válik a helyzet egy-egy misszióban, azonnal elrendelhetjük a katonáink evakuálását, megmentve ezzel akár több száz magyar ember életét.
A jelenlegi misszióinkból egyik sem veszélytelen, Irakban folyamatosan pattanásig feszült a helyzet, ráadásul az autokrácia felé tartó Törökországban sem kedvelik túlzottan azokat a pesmerga harcosokat, akiket a mieink képeznek ki az Iszlám Állam elleni támadások megszervezésére Kurdisztánban. Afganisztán évszázadok óta puskaporos hordó, egyre több különleges műveleti katonára lesz szükség ott is, ha Trump ígérete szerint csökkentik az aktivitásukat a térségben az amerikaiak. Koszovóban, illetve Boszniában is egyre nagyobb a terrorveszély, a bevándorlás miatt pedig nőnek a délszláv háború óta lanyhulni látszó belső feszültségek.
De mi van akkor, ha csak egy katonánk sérül meg súlyosan, vagy csak egy szakaszunkat éri támadás? Erre az esetre is küldjünk egy százötven fő szállítására alkalmas repülőgépet? Aki ezt állítja, bizonyára nincs magánál. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, ez mekkora pazarlás lenne.
A Magyar Honvédség ezért is követi a légi szállítási képességének fejlesztésében azt a NATO-tagországokban jellemző trendet, ami szerint egy ország légierejét több kategóriájú szállító repülő alkotja: a kisebb kategóriájú könnyű repülőgépektől a logisztikai utánpótlásra, illetve légi deszantra alkalmas közepes vagy nehéz szállító, úgynevezett rámpás repülőgépeken át a csapatszállítóig.
Az utóbbiak beszerzésében az A319-esek hadrendbe állításával megtörtént az első lépés, most pedig újabb lépést tettünk egy kisebb szállító- és futárgéptípus érkezésével. Ez a gép ráadásul megteheti azt is, hogy akár a telített légifolyosók felett, 15 ezer méteres magasságban repüljön, nem kell tehát félni a földről érkező támadásoktól. Az sem fordulhat elő, hogy a katonáink vagy akár a kormánytagok és egyéb védett személyek Juhászhoz hasonlóan egy biztonsági kockázatokkal terhes országban vesztegeljenek, míg el nem jutnak a célig.
A kisgép végsebessége ugyanis megközelíti a hangsebességet, 11 ezer kilométeres hatótávolsága pedig képessé teszi akár kontinensek közötti repülések végrehajtására is. Az ilyen gépek használata a NATO-tagországokban ma már természetes, a tagországok hadseregeinek csaknem kétharmada, egyebek mellett a belga, a cseh, a dán, a francia, a lengyel, az olasz, a német, a szlovén, a szlovák hadsereg is rendelkezik Falconnal.
Az sem egyedülálló, hogy a haderő gépeit használják köztársasági elnökök, kormányfők, kormánytagok és egyéb védett személyek is. Még más állami utakra is bérbe adják ezeket a szövetséges országok küldöttségeinek. Ennek rendkívül egyszerű oka van, mégpedig az, hogy egy repülőgép arra való, hogy repüljön. Nem kifizetődő a fenntartása, ha a kifutón vagy a hangárban áll. A bérbeadással hasznot is hajthat a honvédségnek, amely a bevételeket visszaforgathatja a légierő további fejlesztésébe, illetve az üzemeltetésbe.
Mit tehettünk volna például, ha a genovai hídomlást követően magyar sérülteket kellett volna hazahozni a családjuk közelébe, hogy itthon lássák el őket? Mint azt a veronai buszbaleset utáni helyzet is megmutatta, nem a legmegfelelőbb eszközök erre a mentőhelikopterek.
A magyar légierő tehát sokat segíthet a polgári lakosságnak és a katasztrófavédelemnek is a szállító repülőgépekkel, ha arra van szükség. A honvédség fejlesztésének ezért is örülni kell, bármit is zagyvál össze erről Vadai Ágnes és a hozzá hasonló méregkeverők.