A visegrádi együttműködés nem csupán olyan külpolitikai regionális közös út, amelynek hátterében egymással egybevágó geopolitikai érdekek állnak, hanem az maga a kelet-közép-európai múlt átfogó értelmezése, és ezáltal egyben stratégiai célokkal rendelkező jövőépítés is.
A külső birodalmi erők torzítani tudták ugyan Kelet-Közép-Európa társadalmilag, politikailag és kulturálisan egybefüggő, országokon átívelő struktúráit, de azok a társadalmak szívósságának köszönhetően megőrződtek.
Erre hívta fel a figyelmet már jóval a rendszerváltozás előtt a magyar Bibó István (1911–1979) és Szűcs Jenő (1928–1988), a cseh Milan Kundera (1929) és Jan Patocka (1907–1977), a lengyel Czeslaw Milosz (1911–2004) és Waclaw Felczak (1916–1993), valamint a szlovák Miroslav Kusy (1931) és Frantisek Miklosko (1947).
Ez a korokon és határokon átívelő gondolat az 1990-es években kivívott szabadságunknak és függetlenségünknek köszönhetően térségünkben már negyedszázada politikaformáló erő. S ez közös dinamikát adott mindannak, amely Budapest–Pozsony–Prága és Varsó négyszögében az elmúlt két és fél évtizedben történt.
Vajon a fenti struktúra a képzőművészet világában is kimutatható, vagy a visegrádi együttműködés csupán politikai és gazdasági célokat szolgál? A művészettörténeti kutatások azt mutatják, hogy legalább a gótika korától egyértelmű a közös vagy párhuzamos utak léte a térség művészeti életében.
Nagyon hasonlók az itáliai, a bécsi, a németalföldi, a nürnbergi–müncheni–berlini és az angol hatások magyar, cseh, lengyel és szlovák érzékelései. Ezek talaján remek nemzeti művészetek is születtek, amelyek remekművei a műértő nyugati világban már a XIX. század második felében ismertek voltak.
Munkácsy Mihály (1844–1900), a lengyel Jan Matejko (1838–1893), a cseh Alfons Maria Mucha (1860–1939) és a szlovák Peter Michal Bohún (1822–1879) neve nemcsak Párizsban és Londonban volt ismert, hanem New Yorkban is.
Jól tudjuk, hogy a kelet-közép-európai képzőművészek követték az európai művészeti irányzatokat, de emellett mindig létezett, akár az európai hatások leszűrésével is markáns magyar, cseh, lengyel és szlovák művészet. A V4 kortárs képzőművészet gyökerei ide vezetnek vissza.
Az elmúlt évtizedekben voltak kisebb-nagyobb próbálkozások arra, hogy a visegrádi országok kortárs képzőművészetét bemutassák. Olyan átfogó megközelítésre, amelyre most vállalkoztunk, még nem volt példa.
Még nekünk is – akik a kiállítást útjára indítottuk – egyelőre talány, hogy mennyire mutatkozik meg a magyar, a cseh, a lengyel és a szlovák képzőművészetben a közös vagy hasonló művészeti tapasztalat, és a Csipkerózsika-álmából előbújó, sokszor csupán látens módon létező közös visegrádi szellemiség.
A kelet-közép-európai művészeti hagyományról el kell mondanunk azt is, hogy egyik alaptétele az, hogy az alkotónak bele kell néznie az egyetemes képzőművészeti kultúra hatalmas tükrébe. Soha fel sem merülhetett a késő középkor óta, hogy a visegrádi művészet kívül kerüljön a Nyugat táguló határain, vagy ne annak legyen része.
A V4-szellemiség éppúgy szerves része az európai kultúrának, mint az ibériai vagy a skandináv. Festményeink és szobraink formája és színe, valamint a néha nagyon sajátosnak tűnő gondolkodásunk is a térségünkben megélt történelmi és emberi tapasztalatok lenyomata.
De ez nemcsak a képzőművészetre igaz, hanem kimutatható a térség irodalmi és a zenei életében, a filmben, és sok tekintetben az építészetben is, miként ezt számos rendezvény bemutatta és bemutatja fővárosainkban, de azon túl is.
Brüsszel amellett, hogy az Európai Unió intézményeinek központját, s vele XXI. századi új európai otthonosságot jelenti, egyben hozzánk is kötődő érzelmi-történeti visszaemlékezés is.
Magyarország és Csehország özvegy királynéja, Habsburg Mária (1505–1558), akinek férje, II. Lajos az oszmánokkal vívott végzetes mohácsi csatában halt meg, 1530 és 1555 között Németalföld kormányzója volt. Mohács özvegye, ahogyan akkoriban nevezték, számos kelet-közép-európai tanácsadó, gondolkodó és művész kíséretében érkezett Brüsszelbe.
Ezek a Nyugatra szakadt korai visegrádiak sokat munkálkodtak azért, hogy Brüsszel már akkor a korabeli világ egyik legragyogóbb városa legyen. A Duna, a Visztula és az Elba vidékén ők tették hajdanán ismertté Brüsszel nevét. Mária királyné művészetszeretete közismert volt, amelyet műtárgyvásárlásai és belgiumi építkezései is bizonyítanak.
Jó érzés közel fél évezreddel a tragikus sorsú, de energikus királynénk után a XXI. századi visegrádi szellemiség kulturális értékeivel visszatérni Brüsszelbe, s az Európai Unió központjában kortárs képzőművészetünk egy szeletét bemutatni.
Magyarország 2017–18. évi V4-elnöksége tudatosan törekedett arra, hogy térségünk és Brüsszel között a kulturális élet területén a hídépítés új lendületet vegyen. Örömmel tölt el bennünket az is, hogy a V4-országok ezt külön-külön és gyakran együtt legalább két évtizede teszik.
A brüsszeli V4 Látkép című kiállítás ebben csupán egy új állomás. Reméljük azonban, hogy lesz hatása, mert bebizonyítja azt, hogy a magyar–cseh–lengyel–szlovák kortárs művészet nemcsak párhuzamosan mutatható be, hanem összekevertségben is.
De felveti annak kérdését is, hogy Budapesten, Prágában, Varsóban és Pozsonyban is szükség lenne a brüsszeli Látkép képzőművészeti tárlatra, hogy a kulturális dialógus a V4-ek és az EU brüsszeli intézményei között teljesebb legyen. De érdekes lenne nemcsak nekünk, hanem a világnak is a Benelux képzőművészet egy-egy szeletének bemutatása.
A szellemi-művészeti értékek mindig újat hoztak, s nyomot hagytak a történelmen maguk után. Erre a kortárs európai képzőművészetnek is szüksége van, mert ezzel az alkotók gazdagodhatnak, az európai kulturális kohézió erősödhet, és új kortárs művek születhetnek.
A szerző a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. főigazgatója
