Az Európai Unió vezető politikusai és a nagy nyugati lapok publicistái bírálóan, ugyanakkor bizonyos megértéssel reagáltak arra, hogy a visegrádi országok, Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország a 2015-ös migrációs hullámmal kapcsolatban egységes álláspontra helyezkednek, elutasítják a kvótarendszert, azt, hogy a Brüsszel által meghatározott számban fogadjanak be közel-keleti és észak-afrikai menekülteket és telepítsék le őket a területükön. A szemrehányások főként arra vonatkoznak, hogy a V4-országok élvezik az EU kohéziós alapjának támogatását, vagyis a tagságuk szaldója nyereséges, ugyanakkor mégsem hoznak áldozatokat a közös menekültpolitikáért. Azaz önzőek, hálátlanok, bezárkózóak. És itt következik az empatikusnak szánt, de a térség történelmét sok tekintetben figyelmen kívül hagyó magyarázat. A „művelt Nyugat” véleményformálói arra hivatkoznak, hogy a közel fél évszázadon át tartó kommunista uralom a V4-országok társadalmait elzárkózásra ítélte, a vasfüggöny a provincializmus táptalaja volt, melynek gyümölcsei mostanra értek be. Szóval, mi tagadás, bunkóknak nézik a magyarokat, a cseheket, a szlovákokat és a lengyeleket, akik egyelőre még viszolyognak a multikultitól. De majd idővel kikupálódnak, nacionalista és vallási eredetű fenntartásaik eloszlanak, és megbarátkoznak az iszlámmal, amit egyelőre nem vesz be a gyomruk.
Tekintsünk most el attól, mennyire volt sikeres Nyugat-Európa migrációs politikája, illetve mennyire lesz az a Willkommenskultur. Hosszasan lehet arról írni, hogy a világ háborús övezeteiből származók befogadása milyen következményekkel járt Svédországban, amely már jóval az EU-ba való belépés előtt elvi alapon megnyitotta a határait a menekültek előtt. És most ne idézzük fel azt sem, miféle vonzó példákkal szolgálnak az EU alapítói az új tagállamoknak az iszlám országokból származók asszimilációja és integrációja terén. Koncentráljunk inkább a visegrádi négyekre, akikhez a migráció ügyében valószínűleg felzárkóznak Magyarország déli és keleti szomszédai, Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Románia is, de a többi balkáni állam, Bulgária és Macedónia is ugyanerre az álláspontra helyezkedik. (Görögországról ne beszéljünk, mert politikája egyrészt földrajzi helyzetével, másrészt pedig euróövezeti tagságával és 2008 óta tartó krónikus gazdasági csődhelyzetével hozható összefüggésbe.)
A visegrádi országok övezete, illetve a Balkán irányában folytatódó Kelet-Közép Európa mindig vegyes volt etnikailag, nemzetileg, nyelvileg és vallásilag. A második világháború kitöréséig ez a térség gigantikus puzzle-t alkotott, mely soknemzetiségű birodalmak formájában létezett. Mindenekelőtt az Osztrák–Magyar Monarchia és az Ottomán Birodalom volt soknemzetiségű, de a cári Oroszország nyugati területein, amelyek ma Lengyelországhoz, illetve Ukrajnához tartoznak, szintén számos nemzetiség és vallás élt egymás mellett. Ugyanakkor az övezettől nyugatra eső országok – mindenekelőtt Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – nagyhatalmak és etnikailag homogén nemzetállamok voltak, nem kellett szembenézniük a „kisnemzeti lét nyomorúságával” . Ez 1918 előtt egyaránt sújtotta azokat a népeket, amelyek kicsi és a szomszédaikkal szemben területi igényeket támasztó országokban éltek – a szerbeket vagy a románokat –, ugyanakkor nacionalista álmokat ébresztettek a viszonylagos önállósággal rendelkező magyarokban, és mérhetetlen frusztrációt tápláltak az önálló nemzetté válás lehetőségétől megfosztott csehekben, szlovákokban, lengyelekben, ukránokban. A tömérdek, egymással feszült viszonyban lévő nemzetiségnek közös bűnbakul szolgált a térségben élő többmilliós zsidóság, és mindig akadtak pártok és politikusok, amelyek felszították ellene a tömegek indulatait.
A második világháború alatt és közvetlenül utána olyan etnikai tisztogatás zajlott a térségben, amely példátlan a világtörténelemben. Motorja a náci Németország volt, mely a végletekig szította a térségben élők nacionalista szenvedélyeit. Ez vezetett a kelet-közép-európai zsidóság szinte teljes kiirtásához, majd a térségben élő németek kitelepítéséhez. Kisebb, de nem elhanyagolható mértékű „népességcsere” zajlott le a háború után Ukrajna és Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország között. (Románia a maga etnikai tisztogatását a hatvanas-hetvenes években a szászok és a zsidók „kiárusításával” fejezte be.)
Vagyis a mai, viszonylagos nyugalom a kelet-közép-európai népek között tragédiák tömegének lezajlása után állt elő. Ez a folyamat teremtett viszonylag homogén nemzetállamokat Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon, illetve stabilitást a többség és a kisebbség viszonyában Szlovákiában, Romániában vagy Szerbiában. A huszadik században végbement etnikai tisztogatások emlékei elevenen élnek ezekben az országokban, ahol azonban a hamu alatt gyakran most is izzik a parázs, például a többség és a cigány kisebbség között Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon.
Hogyan hihetik az EU és mindenekelőtt Németország vezetői, hogy ez a nemzetiségi és vallási ellentétektől szabdalt, s mellesleg Nyugat-Európához képest gazdaságilag elmaradott térség új, eddig ismeretlen etnikumú közel-keleti csoportokat képes integrálni és asszimilálni? Amelyek tagjai olyan vallás térítőiként lépnek fel, amely ellenséges viszonyban áll a zsidósággal és a kereszténységgel? Ha az egykor gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaországnak vagy Nagy-Britanniának gondot okoznak az iszlám nevében lázadó tömegek, hogyan boldogulnának ennek a problémának a megoldásával a visegrádi országok?
A „kisállami lét” nyomorúságát mifelénk nem kis mértékben a nemzeti lét veszélyeztetettségének tudata okozta. A XX. században a térség országai még a nemzethalál rémével küszködtek, pedig csak nemzeti függetlenségükről, illetve önálló érdekeik érvényesítéséről kellett lemondaniuk a Szovjetunió javára, társadalmaik etnikai struktúráját nem fenyegette veszély. A közel-keleti és afrikai migránsok tömegei láttán a visegrádi országokban a legrosszabb félelmek és előérzetek élednek újjá. Különös tekintettel arra, hogy a belügyeikbe egykor oly könyörtelenül és önpusztító módon beavatkozó Németország most újra megmondaná nekik, ezúttal nem a nacionalizmus, hanem az emberi jogok nevében, hogy kiket fogadjanak be, csak azt nem hajlandó közölni, hogy pontosan mekkora tömegről lenne szó.
A szerző újságíró