Nagy érdeklődéssel olvastam Kovács Kálmán Árpád Szertefoszló Lukács-kultusz című kitűnő cikkét (Magyar Idők, április 13.) Lukács György életéről és életművéről.
Ha valamit is hiányoltam az esszéből, akkor az Lukács fiatalkori művei említésének hiánya volt, mert ezek még azelőtt íródtak, hogy Lukács eljegyezte magát a kommunizmussal. Így az 1910-ben íródott A lélek és a formák. Kísérletek, vagy az 1911-es A modern dráma fejlődésének története. Mindkét alkotás különös módon, és a későbbi Lukáccsal gyökeresen ellentétben, kantiánus felhangokat tartalmaz, például hogy az irracionális lélek nem tud beilleszkedni a valóság sivár realitásába; ez utóbbi kijelentés állítólag nagy hatást gyakorolt a későbbi egzisztencialista filozófiára is, Lukács legnagyobb kétségbeesésére, aki évtizedekig külön harcot vívott az egzisztencialista filozófiával.
A húszas évek elején íródott Történelem és osztálytudatot sokan Lukács mesterműveként aposztrofálták, és a XX. század nyugati marxizmusát meghatározó módon befolyásolta, de később ezt a valóban jelentős alkotást sok mással együtt Lukács megtagadta, és soha még utalást sem tett rá egészen élete végéig. És mégis, hogyan válhatott ez a könyv a ’68-as generáció bibliájává? Ironikus módon talán úgy, hogy a hatvanas évek forradalmárainak éppen az a rész tetszett, amely miatt Lukács szigorú kritikákat kapott a szovjet kommunistáktól a mű kiadásakor. Ők azt vetették a szerző szemére, hogy mitologizálja a proletár öntudat megjelenítését a történelem színpadán, mert a proletariátus akkor még nem rendelkezhetett azzal a tudattal, amely később ezt az osztályt történelemformáló erővé teszi. Más kérdés, hogy a munkásosztály erre a történelmi tudatváltásra soha nem volt képes, és ezért Lukácsnak ki kellett dolgoznia egy másik elméletet, az úgynevezett csatolt tudat teóriát, ahol a radikális értelmiség az a külső eszköz, amelyen keresztül a munkások megérthették saját, különleges szerepük lényegét.
Ez a forradalmi szubjektum-objektum dialektikus azonossága, s vele megkezdődhetett volna az emberiség egyetemes felszabadításának eposza. Ez azonban nem következett be, és Lukács hazatérése után, 1945-ben jóformán egyszemélyes irányítója lett a magyar szellemi életnek. Óriási károkat okozva ezzel azoknak a kiváló elméknek, akiket ő osztályellenségnek vagy éppen fasisztának bélyegzett. Mert ha az akadémiai jellegű viták a Történelem és osztálytudat körül megmaradtak volna az utókor számára érdekes és provokatív filozófiai diskurzusként, és semmi többként, akkor Lukács legfontosabb alkotása jelentett volna valamit. Azonban amikor mindenféle tudományos fegyelmezettség hiányában olyan filozófusokat száműzött a szellemi életből, mint Hamvas Béla vagy Prohászka Lajos, és olyan költők életművét próbálta ellehetetleníteni, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor, elárulta azt a humanizmust, amelynek, mint egy alapvetően hegeliánus gondolkodót jellemeznie kellett volna. Ekkor már teljesen eltávolodott ezektől a gyökerektől, és nem véletlen, hogy még a neomarxista frankfurti iskola eminens gondolkodói is csupán egy kulturált sztálinistát láttak benne.
Szellemi hagyatéka azonban tovább rombolta a közéletet. A Lukács-iskola a szélsőbaloldali Heller Ágnessel az élen mindent elkövet, hogy a magyar filozófiát ebben a szellemi béklyóban tartsa, és ennek megállítására sajnos még nem született egyenrangú jobboldali filozófiai iskola. Sőt az úgynevezett Lukács-óvoda egyes tagjai, mint például az SZDSZ-alapító Kis János vagy Radnóti Sándor még mindig dominálják a szellemi közéletet. Ennek a megváltoztatásának lehetősége már egy új generáció feladata kell hogy legyen.
A szerző politológus
