Kétféle nemzetpolitika létezik: az eszmei és a cselekvő. Előbbi nélkül utóbbi fabatkát sem ér – és fordítva. E sorok írója nemrég egy olyan kimagasló esemény tanúja volt, amely a kettőt egyszerre valósította meg. Ritka alkalom, hogy jeles ünnepekre egymást követő napokon kerül sor, de Kassán mégiscsak sikerült összehozni.
Az egykori Felső-Magyarország, ma Kelet-Szlovákia kétszázötvenezer lakosú fővárosában a magyarok aránya mindössze négy százalék. Ennek ellenére ott is működnek magyar általános iskolák, gimnázium és ipartanoda. A korábbi elsöprő többség, a német ajkú cipszerek száma még kevesebb. A települést a XVIII. században is zömmel szászok lakták. A fekete város címmel Mikszáth Kálmán a Kassáéhoz hasonló lőcsei viszonyokról emlékezetes könyvet írt, majd a regényt Zsurzs Éva nagy sikerű tévéfilmben dolgozta fel. Tudvalévő: a középkori Lőcsén a polgárok termőföldet nem vásárolhattak, míg magyarok a városba nem költözhettek be (legfeljebb ha odavalósit vettek feleségül). Majd II. Rákóczi Ferenc fejedelem hazatérő hamvait a kassai dómba temették, s a város javarészt nyelvében, művelődésében is magyarrá lett. A demográfiai arányokat a trianoni békediktátum, később a szocialista Csehszlovákia által kikényszerített „lakosságcsere” és az elvándorlás gyökeresen megváltoztatta, de Kassát a magyarság, köztük jelentős számú művész, tanár, orvos és más értelmiségi nem hagyta el. Berzsenyi Dániel igaza sokadszor is bebizonyosodott: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
A városban Szabó Ottó vezetésével évtizedek óta szerveződik és alkot a Rovás Polgári Társulás nevű közösség: festők, szobrászok, grafikusok, írók, költők, muzsikusok, színészek, városlakók és bejáró falusiak egyik szellemi központja, amely nemcsak megtartó erő, hanem a fejlődés lendkereke. Hagyomány, nemzethűség, a kultúra gazdagítása mind szerepet játszik abban, hogy a csoportnak a páratlan szépségű gótikus Szent Erzsébet-székesegyház és Márai Sándor szobra közelében a magyar kormány megvásárolt egy százéves épületet, pincétől a padlásig felújította, belül egy merész megoldással átépíttette és a Rovás rendelkezésére bocsátotta.
A létesítményre új neve is jellemző: Magyar Jelenlét Háza, amely önfenntartó lesz. Tágas kiállítótermek, társalgó, kávézó-étterem, emeleti vendégszobák egyszerre szolgálják a kikapcsolódást, a kulturális cserét, és a határon túli magyarság lelki-szellemi javait Szlovákiában. Persze nemcsak az övéiket, hanem minden érdeklődőét, akinek szándékában áll a magyar és a közép-európai művészetekben megmerítkezni.
Az átadás október 24-én volt. Ezért (is) jegyezte meg avatóbeszédében Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár: „Ahogy az ’56-os forradalom híre pár óra különbséggel jutott el Kassára, e házat is másnap adjuk át”. Így aztán az épület birtokbavételére, valamint Kassa neves szülötte, Jakoby Gyula festőművész portrészobrának leleplezésére csupán egy nappal később jöttek össze a helybeliek, az ottani magyar főkonzul, Stefanovits Péter vezetésével a Magyar Művészeti Akadémia küldöttsége, a megyei közgyűlés magyar elnökhelyettese, a püspöki helynök és mások.
Akik a Rovás egyesületért és új otthonáért valóban sokat tettek, mind meg akartak szólalni. Az átadás olyan volt, mint egy tisztító lélegzet: erőteljesebbnek bizonyult, mint az esős-szeles időjárás. Az volt az énekszóval, tárogatóval, kecskedudával, dobbal fölelevenített régi magyar zene is. Tán egy óra, de a beszédek, a muzsika és a megjelentek hangulata évszázadokat ívelt át. Ritka esemény, amelyre Kassán rég, nagyon rég vártak. Még 2013-ban is, amikor a település elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet, az ottani magyar rendezvényekre Szlovákia egy fillért sem juttatott. 2017. október 24-én azonban a megjelent közéleti személyiségek köszöntése szlovákul is elhangzott, annak jeléül, mekkorát változott a világ.
Végül egy környékbeli magyarlakta falu, a IV. Béla király által alapított Bódvavendégi a résztvevőket házi rétessel, süteménnyel, pogácsával, borral, pálinkával kínálta. Egy darabka Magyarország, mely ismét szerves részét alkotja a Kárpát-medencének. Az elmúlt száz év során ritkán részesültünk felemelő pillanatokban. Ezért is becsüljük meg, hogy a Magyar Jelenlét Háza nemcsak a múltat őrzi meg, hanem a jövő zálogául szolgál.
Az ember ilyenkor eltűnődik: sorsverte térségünknek a megbékélésért a Balti-tengertől az Adriáig miért kellett ennyit várakoznia? Átok ült népeinken? A késedelmet a magyar széthúzással, a ’19-es vörös terrorral, a náci nyomással, világháborús veszteségeinkkel, bukott forradalmainkkal és az államszocializmus fél évszázadával mi okoztuk, engedve a külső-belső erőszaknak? Vagy a huzatos Közép-Európa németek, osztrákok, szlávok, délszlávok, másfél tucat nemzet történelmi marakodása áldozatává lett? A Grosschmidnek született kassai polgár, Márai Sándor mindig az embert, sosem a végzetet hibáztatja.
Mi, szomszéd népek tehetünk arról, hogy az 1335. évi nevezetes visegrádi királytalálkozó óta az együttműködésre 656 esztendőt kellett várakozni. Majd újabb 26 év telt el, mire a Rovás egyesület méltó és alkalmas épülethez jutott. Megmaradt a Löffler nevű magánházból átalakított régi kiállítóhelye és könyvtára, de az új létesítmény a magyar művelődésnek sokkal tágabb lehetőséget biztosít. Szurcsik József festőművész, tanszékvezető egyetemi tanár mostani tárlatát még a Löfflerben rendezték, s ott is lesznek kiállítások, de a Magyar Jelenlét Háza nagyságrendekkel korszerűbb és alkalmasabb.
Kellett hozzá a magyar és a szlovák kormány jó szándéka. Kellett a megyei közigazgatás akarata, a kassai magyarok kitartása, a nemzetpolitikai államtitkárság igyekezete, a Magyar Művészeti Akadémia hathatós támogatása és sok más. Felsorolni is hosszú, hányan fogtak össze, hogy az intézmény létrejöjjön.
Károly Róbert király nagyszabású kísérlete a régmúlt küzdelmei ellenére sem végződött balul. Létrejött a visegrádi négyek önálló csoportja, ennek nyomán a tagországok kül- és belpolitikája kezd összehangolódni. Egyszerre gazdasági, szellemi és érzelmi érdekünk, hogy a mind szorosabb együttműködés folytatódjon. Térségünknek mai is küzdenie kell, hogy az Európai Unión belül alapvető jogai nemzeti hatáskörben maradjanak, beleértve a migrációs nyomás kiküszöbölését, illetve némely nyugati vezetők, médiájuk és helyi megbízottaik fenyegető-zsaroló törekvéseinek elhárítását.
Ahogy a középkori királyságokat jó esetben nemcsak az uralkodók, hanem alattvalóik céljai is közös erőfeszítésekre sarkallták, ugyanezt ma a politikusoknak kell felismerniük. Pár napja Kassán „csak” egy új magyar kulturális tér jött létre, de nem előzmények nélkül való. Higgyük, hogy hatásában, megtartó erejében következmények nélkül sem marad.
A szerző író