Az elmúlt két hétben két fontos választást is tartottak hazánk határától délre: Macedónia polgárai a Görögországgal kötött államnévalkuról nyilvánítottak véleményt, Bosznia-Hercegovinában pedig a szinte beláthatatlan bonyolultságú államberendezkedés különböző szintű képviselőit választották meg. Két fontos dolgot jelez a fenti, egymástól független és nagyon is eltérő hátterű esemény: ma már a Nyugat-Balkán minden állama demokrácia, és ma már (vagy ma még) mindannyian az Európai Unióba törekednek. Teszik ezt annak ellenére, hogy a fogadókészség korántsem tűnik garantáltnak. És erősítsük meg: nagyon is jól teszik.
Magyarország nemzeti érdekeit, a magyar emberek biztonságát és gazdasági lehetőségeit figyelembe véve, valamint egyfajta regionális és történelmi felelősségtudatánál fogva hosszú ideje a legstabilabb támogatója a Nyugat-Balkán európai integrációjának. Hazánk az EU-elnökség idején oroszlánrészt vállalt Horvátország 2013-as csatlakozásában, és ez még akkor is igaz, ha a nemzetközi PR-ban mindig bravúros Ausztria (ismerjük a viccet Mozartról és Hitlerről) szintén szeret ebben a szerepben tündökölni.
Biztonságra törekvés és gazdasági erő, stratégiai földrajzi fekvés: a legfontosabb geopolitikai tényezők. A Balkán-félsziget mint Európa délkeleti lába és a Földközi- és Fekete-tenger ellenőrzésének stratégiai jelentőségű bázisa évszázadok óta vonzza a vetélkedő nagyhatalmak figyelmét. A Nyugat Szlovénia (2004) és Horvátország (2013) uniós (és NATO-) csatlakozásával északnyugati, Bulgária és Románia (2007) csatlakozásával északkeleti, Görögország (1986) korai bevonásával pedig déli irányból is átölelő lépéseket tett a térség saját szövetségi rendszerébe, gazdasági övezetébe történő integrálásáért. Az eddig kimaradt államok pedig a hidegháború utáni időszak egyik legsúlyosabb konfliktuszónáját alkotják, nem meglepő tehát, hogy a további lépések időt vesznek igénybe és módszeres türelmet kívánnak.
Az Európai Unió azonban túlzottan lelassította az időt, a módszeres türelemből pedig a végtelenségig nyúló, be- és átláthatatlan procedúrát faragott. Jean-Claude Juncker, a bizottság elnöke 2014 szeptemberében fontosnak tartotta leszögezni: ötéves hivatali ideje alatt nem lesz további uniós bővítés. Szavai elképesztő csalódottságot keltettek a régió fővárosaiban, és nem elsősorban az időkeret, hanem a nyilvánvaló brüsszeli hozzáállás miatt. Mindeközben a történelem kereke, ahogy lenni szokott, felgyorsult, és a Nyugat-Balkán geopolitikai jelentősége ismét felértékelődött.
Közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai migránsok milliói zúdultak a régióra; az iszlám világ vetélkedő erői (Törökország, Szaúd-Arábia és Irán) versengésbe kezdtek a balkáni muszlim népesség vallási befolyásolásában. Kína a meghirdetett Egy övezet, egy út politikája részeként komoly gazdasági hídfőállásokat szerzett meg a régióban, Oroszország pedig puccskísérletkalandoktól sem riadt vissza a térségbeli szerepének megőrzése érdekében. Mindeközben a Barack Obama vezette Egyesült Államok, amely egyértelműen a legalább három térségbeli államban befolyásos „albán világot” jelölte ki érdekeinek balkáni előmozdítójaként, egyre nyíltabban avatkozott be egyes országok belpolitikájába.
Az EU – a történelmi pillanatot ismét teljesen félreértve – eközben azzal van elfoglalva, hogy folyamatosan emelgesse a tagjelöltként megugrandó lécet, újabb és újabb „puha” feltételeket és értelmezéseket kitalálva, amelyekről szó sem volt a tagfelvételi kérelmek beadásának idején. Kontinensünk nyugati felén sajnos elterjedt az a politikusi álláspont, amely szerint a további bővítés csak akadályozná az unió szükséges és elkerülhetetlen mélyítését; továbbá a 2004-es és későbbi bővítési körök tapasztalatai „óvatosságra intenek”.
Ezzel szemben a realitás az, hogy a további általános mélyítésnek nincs valódi társadalmi támogatottsága: a Századvég Alapítvány Project 28 nevű, minden uniós tagállamra kiterjedő, az egész EU-ra reprezentatív közvélemény-kutatása szerint 2018-ban az uniós polgároknak csupán 35 százaléka szeretne több integrációt, míg 51 százalékuk a nemzeti szuverenitás megerősítését támogatja. A tagállamok erősítését az unió 14 tagállamában támogatja legalább az összes megkérdezett fele, míg a föderalisták csupán három tagállamban alkotnak abszolút többséget. Emmanuel Macronnak és társainak tehát nem a balkáni országoktól, hanem az uniós polgároktól és a választott tagállami vezetőktől kellene féltenie az Európai Egyesült Államok utópikus és veszélyes vízióját. Legközelebb éppen a 2019-es EP-választáson.
Ami pedig az új tagállamokat illeti: az unió legutóbbi három bővítése egyértelmű sikertörténet gazdasági, politikai, társadalmi és erkölcsi értelemben egyaránt. Az újonnan csatlakozott államok Európa legdinamikusabb gazdasági térségét alkotják, és az euró egységes bevezetése nélkül is óriási versenyképességi előnyt biztosítanak az unió gazdaságának a globális pályán.
Nem a 2004 óta csatlakozott államok vitték kis híján csődbe az uniós valutát; nem mi emeltük fel az unió létét is veszélyeztető euroszkeptikus mozgalmakat. Nem mi importáltuk önként és dalolva terroristák egész hadát, mi ehelyett kerítéssel és régiós összefogással megvédtük a schengeni határt. Nem nálunk erősödik az erőszakos és tettleges antiszemitizmus és az intolerancia. Nem mi vonjuk kétségbe az európai kultúra keresztény karakterét. Nem mi kötjük az Ukrajnát és Lengyelországot megkerülő hatalmas földgázüzleteket Oroszországgal, és nem mi feszítettük pattanásig a húrt az Egyesült Királysággal.
Nem mi próbáljuk a szólásszabadság korlátozásának innovatív formáival, a senki által fel nem hatalmazott Soros- és Bertelsmann-féle online cenzorokkal elhallgattatni a kritikus véleményeket. Nem nálunk adóztak évtizedekig az amerikai multik nullához közeli valódi adókulccsal, titkos megállapodások és jogi ügyeskedés alapján, megfosztva a többi tagállamot az őket illető adóbevételektől – ez ám a szolidaritás! Végül pedig nem mi hekkeltük meg az unió hivatalos személyzeti kiválasztási rendszerét azért, hogy a saját jelöltünket az EU legmagasabb közigazgatási pozíciójába betonozzuk be.
Nem velünk van tehát a baj, mi hűek maradtunk Európa kulturális, demokratikus és szerződéses szellemiségéhez. Aki ezek után tőlünk félti az európai projektet, és ezzel indokolja a Nyugat-Balkán kívül tartását, az minimum téved.
Az EU-nak legkésőbb a 2015-ös „migrációs pillanatban” elő kellett volna állnia egy kreatív javaslattal, amely a különleges helyzetre tekintettel egy Schengen 2. zónába húzta volna be a térség államait, felgyorsítva az integráció egyes elemeit. Előretolt helyőrségnek tekintve őket erősebb segítséget nyújthattunk volna határaik megvédésében és a migránsok áthaladásának meggátolásában. Egyben komoly pozitív üzenetet küldhettünk volna a balkáni társadalmaknak: bár még kívül vagytok, már velünk vagytok.
A pillanatot azonban csak Közép-Európa országai értették meg, és a momentum elszállt. Mindez nem jelenti azonban, hogy lejjebb kellene adnunk az ambícióból a Nyugat-Balkánt illetően, és bár vannak előremutató jelek még Jean-Claude Juncker retorikájában is, ennél többre van szükség: radikálisan pozitív lökést kell adnunk a térség európai integrációjának. Ez az Európai Unió dolga, ám nekünk, magyaroknak kiemelt felelősségünk és feladatunk van a visegrádi négyek mint regionális együttműködési modell tagjaként és a horvát–szlovén–osztrák–magyar szomszédos régió államaként is.
Nemzeti érdekünk a térség tartós stabilitása és békéje, gazdasági prosperitása, amely az európai tagsággal szavatolható a legnagyobb eséllyel. Az Egyesült Királyság elkerülhetetlen kiválásával pedig minden eddiginél nagyobb szükségünk lesz szövetségesekre, akik a realista, pragmatikus, ideológiai ömlengésektől megszabadított, józan észre alapozó európai politikák fenntartásában érdekeltek.
A Nyugat-Balkán-feladvány a legnehezebb kategóriából való, éppen ezért kell a lehető legkomolyabban vennünk. Az Európai Unió ugyanis a Nyugat-Balkán nélkül csak „egy” európai unió a sok lehetséges közül. Ezért nemet kell mondanunk a szokásos brüsszeli arroganciára, ami így hangzik: a térség országainak úgysincs választása, hiszen nem akarhatnak az EU-n kívül máshová tartozni. Segítek: akarhatnak, és az idő nem nekünk dolgozik.
A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója