Ukrajna népe az európai felzárkózási perspektíva, a demokrácia és jólét ígéretével szemben a valóságban elszegényedéssel, létbizonytalansággal és zűrzavarral kénytelen szembesülni a kibontakozás legcsekélyebb reménye nélkül. A megcsalattatást sokatmondó, objektív közgazdasági bizonyítékok sora jelzi. A dollár/hrivnya arány 8-ról 27-re ugrott, miközben az egy főre jutó nemzeti termék 4030 dollárról 2115-re zsugorodott. A Nyugat árulását leglátványosabban mindamellett a hivatalosan a legnagyobb becsben tartott, a működőtőke-áramlásról szóló mutató jelzi.
A nemrég ismertté vált adatok szerint a 2014-es eurómajdanos fordulatig évi hatmilliárd dollárnyi külföldi tőke áramlott az országba, azóta ellenben évente átlagosan mindössze 700 millió dollár. Összehasonlításként emlékezzünk vissza: Oroszország anno hárommilliárd dollár azonnali, szabad felhasználású hitellel próbálta visszatartani az ukrán elitet a sötétbe ugrástól, hiába.
Az árulás persze nem csak, talán nem is elsősorban a számok hideg nyelvén mutatható meg. Azért említjük ezt mégis elsőként, mert mindez a hivatalos elbeszélés letagadhatatlan része, amit elég nehéz „ellenséges orosz propagandaként” lesöpörni. Az ukrajnai „forradalom” kétségkívül gazdasági kudarctörténet. De nem csak az. A korábban viszonylag békésen elműködgető, az egy országba kényszerített, két meghatározó etnikum egymás mellett élését valamelyest biztosító ország helyén ma egy fegyveres banditák és félkatonai szervezetek által terrorizált bukott államot látunk.
Egy államot, amely az állami erőszak monopóliumát kizárólag a nemzeti kisebbségekkel szemben kívánja érvényesíteni, de képtelen megálljt parancsolni a szélsőjobboldali fegyveres bandáknak. Egy államot, amelynek gazdaságát nem a nemzeti létüket fegyverrel védelmező donbaszi orosz szeparatisták bénítják meg – ők, ha a vevő fizet, pragmatikusan ugyanúgy kereskednének az ukránokkal, mint a mögöttük álló Oroszország –, hanem a szélsőséges „ukrán hazafiak”, akik a nemzeti önrendelkezésükért harcoló régiók fegyveres blokádjával elsősorban a saját országukat fojtják meg.
Az amerikai titkosszolgálatok terjeszkedési forgatókönyve évtizedek óta már-már lehangoló unalmassággal ugyanaz: „demokráciaexport” céljaira szinte kizárólag a demokrácia és az euroatlanti civilizáció hivatalos alapelveire fittyet hányó radikális fegyveres bandákat szerződtetnek és finanszíroznak, aztán (jó esetben) csodálkoznak, hogy az egyetlen eredmény a korábbi relatív stabilitást felváltó káosz. De a helyzet lehet rosszabb is: amikor a káosz nem sajnálatos mellékhatás, hanem kevéssé reklámozott, de nagyon is valóságos cél. Nem olyan egyszerű ugyanis elhinni, hogy a professzionális titkosszolgálatok sorozatban ennyire rövidlátóan korlátolt dilettánsok lennének.
A káosz ugyanis egy, a kártyákat biztonságos távolságból kavaró birodalom szemszögéből nem feltétlenül előnytelen, ha potenciális riválisai számára ugyanakkor hátrányos (nem hivatalosan, de érdemben mi, európaiak is idetartozunk, ne feledjük!). Ráadásul van arra is módszer és akarat, hogy a kötelességét megtett mór ellen is beinduljon a „felszabadító” akció. Ami nem mellesleg folyamatossá teszi a hadieszközigényeket, amit az élenjáró amerikai hadiipar mindig készségesen és szakszerűen képes kielégíteni. A költségeket azután a dollár mint világpénz segítségével, bonyolult spekulatív mechanizmusokon keresztül globálisan szétterítik. Jut belőle nekünk is. Például a nemzetközi feszültségre hivatkozva kikényszerített megnövelendő hadi kiadások útján.
Persze a káosz nem eleve szükségszerű: ha a világ éppen megcélzott régiói és népei felvilágosult passzivitással hagynák magukat „demokratizálni”, alávetnék magukat a „pax americana”-nak, nem volna semmi gubanc. Mint tettük azt mi például, itt Közép-Európa-szerte, viszonylag ártalmatlan zsörtölődéssel elviselve, ahogy modernizáció címén kiforgattak nemzeti javainkból, elfoglalták piacainkat, milliókat taszítva egyik hétről a másikra a kilátástalan munkanélküliség reménytelenségébe. Ám, mit tesz isten, a demokratizálásra kiszemeltek gyakran nehéz felfogásúak, s nem látják be egykönnyen, hogy a haladás oltárán először is fel kell áldozniuk az önazonosságukat.
Meg a nemzeti vagyonukat is, lehetőség szerint. A szunnitáknak például nehéz beleverni a fejükbe, hogy a síiták által gyakorolt elnyomás sokkal demokratikusabb, mint fordítva volt. Esetleg másutt az alaviták, kurdok és ortodox keresztények eleve nem is akarnának kipróbálni egy ilyesféle demokratikus fordulatot. Mint ahogy az Ukrajnába szorult oroszok kemény fejébe is nehezen lehet beleverni, hogy az Európába vezető út első állomása az anyanyelvüktől való megfosztatás.
Ukrajna elnyomorodása elsősorban itt gyökerezik: létfontosságú piaci kapcsolatainak cinikus szétzúzásában, és a beállt helyzetért való nyugati helytállás teljes hiányában. Valamit már az ukrán elit is kezd megsejteni, amit egy friss hír roppant frappánsan fogalmaz meg: ukrán gazdasági szakértők nagyon rossz üzenetnek tartják, hogy az IMF pénz helyett csak feladatokat rótt Kijevre, számon kérve a nyugdíjreform folyamatos halasztását és a földpiac liberalizálását.
Amiből két dolog következik: abszolút transzparenssé váltak a globális gazdasághatalmi célok: a társadalombiztosításban forgó, még ukrán szinten is gigantikus összegek ellenőrzés alá vonása és a termőföldek megszerzése. Éppen ugyanaz, amiért nálunk is folyik a (geo)politikai iszapbirkózás. Valamint az is sejthető, hogy az ukrán elit szerencsére maga is kezd elbizonytalanodni a hazaárulásban. Porosenko és Hrojszman talán mégsem Turcsinov és Jacenyuk.
Aztán később, amikor szépen külföldi tulajdonba megy át a legértékesebb nemzeti vagyon, feltehetőleg a lassú felfogású forradalmároknál is leesik majd a fatantusz, de addigra a művelet már jelentősen előrehalad. Közben meg bőven jól lehet lakatni őket egy kis nemzetközi oroszellenes acsargással. És a „legszebb” az egészben, hogy ez a nacionalista láz szinte lehetetlenné teszi, hogy a politikai inga annak rendje és módja szerint visszalendüljön, mint egyszer már Juscsenko dicstelen lelepleződését követően, Janukovics visszatértekor megtörtént.
Dacára annak, hogy az ukrán nép természetesen (a bőrén) érzi az árulást, és a felmérések szerint lényegében a teljes politikai elittől megvonta támogatását. Ami egyébként a káosz elmélyülésével fenyeget. Még nem értük el a mélypontot, félő, hogy van még rosszabb forgatókönyv is. Lassan odajutunk, hogy egyetlen reményünk Tyimosenko marad, aki legalább már járt Moszkvában, és legalább elvileg képes megérteni a konfliktus mélyén rejtőző érdekeket és mozgatórugókat. A káoszból egy virtigli fasiszta diktatúra is kiformálódhat, s ne legyenek illúzióink, hogy ez a demokrácia nyugati bajnokai közül bárkit is elementárisan zavarna, amíg kellően oroszellenes lesz az éle. Márpedig az lesz. Meg persze magyarellenes. Miközben mi jó tanulóként továbbra is együtt bégetünk a demokráciakórussal. (Bár még mindig a legtöbb egyéni színnel…)
Mindig ide térünk vissza. Oroszországot le kell verni. Putyin bűne megbocsáthatatlan. Visszavette a privatizáció zavarosában magát megszedő oligarchák némelyikétől a lopott holmit, és a szuverén nemzeti érdekek képviseletét tette meg az állampolitika iránytűjévé. Másképpen nézve, az orosz róka kiénekelte, később kiragadta a sajtot a globális holló csőréből. És ami a legsúlyosabb, példája óvatos követőkre talál a közép-európai ütközőzónában. Ha a megtorlás szándékának szemszögéből vizsgáljuk a kelet-ukrán kérdést, kiderülhet, hogy a CIA nem feltétlenül hibázott a feszültséget gerjesztő szélsőségesek szabadon engedésével, hanem gyakorlott pókerezőként blöffölt. Nem jött be ugyan, de az sem baj.
A krími kikötők megszerzése talán csak a bónusz lett volna, amelyben igazából nem is hittek. Végül is nem Jelcin szunyókál már delíriumban a kormányrúdnál. Ámde a káosz növelésére nagyon is alkalmas volt a krími konfliktus provokálása. Elvégre nincs annál boldogítóbb tudat, mint egy olyan gazdasági embargó kikényszerítése, amely egyként gyengíti az orosz ellenfelet és a formálisan szövetséges rivális Európát, miközben megfelelő kalibrációval az amerikai külkereskedelem még bővül is. A hűséges bajtársak Brüsszelben (hiszen mind a Goldman Sachs köpenyéből bujkálunk ki s be) és a hasznos idióták a fontosabb fővárosokban mindezt elintézték, s a független sajtó (á la Ulfkotte) gondoskodik arról, hogy ez így is maradjon.
Donald Trump – az eddig dominánstól eltérő érdekeket képviselve – rést ütött a kettős mérce és a brutális gazdasághatalmi érdekérvényesítés falán. Fesztelen természetességgel kiabálta világgá azokat a szempontokat, amelyeknek egy közép-európai elemző az oroszbérencség bélyegétől tartva sokszor csak óvatosan, nagy aggodalmak között mer hangot adni. Meg is kapta a magáét a független sajtótól és a független titkosszolgálatoktól. Körül is vették jó demokrata demokratákkal. De a szellem már kiszabadult a palackból, már van egy (viszonylag) befolyásos globális szereplő, akire a közép-európai elemző hivatkozhat, amikor felveti: olyan jól mennek a világ dolgai, hogy Oroszország ne tudhatná magát legalább olyan hasznossá tenni, mint Törökország? Ha másban nem, a CIA-akciók járulékos veszteségeinek enyhítésében. Ami, lássuk be, önmagában gigantikus feladat…
A szerző újságíró