Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: bíróság) elmarasztalta Magyarországot azon a címen, hogy a magyar állam megsértette a panaszosok – három magyar tankönyvforgalmazó cég – tulajdonhoz való jogát. A tankönyvpiac átalakításával ugyanis elvesztették addigi ügyfeleiket.
Az Emberi jogok európai egyezménye 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke kimondja: minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.
Látszik, hogy a bíróságnak a közérdek fogalmát is mérlegelnie kellett ebben az esetben, ami eleve a választott politikai képviseletek, azaz a parlamentek dolga, nem pedig a bíróságoké. A bíróságoknak a törvények, a nemzetközi egyezmények betartásán kellene őrködniük.
A bíróság szerint a cégek elvesztették ügyfeleiket, amivel az értelmezése szerint a tulajdonukban esett kár. Ugyan hogyan tekinthették az ügyfélkört tulajdonnak, különösen, ha az ügyfelek közfeladatot ellátó iskolák, amelyeknek a nemzeti kultúra és a műveltség továbbadásában van fontos szerepük? Ha változik a jogi-gazdasági környezet, ugyan meddig tekinthetik a cégek tulajdonuknak az ügyfeleket? Erre nem ad választ az ítélet. Az is érdekes, hogy nem a kiadók fordultak a bírósághoz, hanem a forgalmazók, amelyek nem állítottak elő kulturális értéket, hanem a kiadók és az iskolák közé ékelődve jutottak jelentős haszonhoz.
A bíróság elutasította a magyar kormánynak azokat az érveit, hogy a tankönyvpiac szabályozásával hatékonyabban használták fel a költségvetési kiadásokat. A bíróság kevesellte a 18 hónapos felkészülési időt (mennyi lett volna méltányos?), és megállapította, hogy a cégek nem voltak képesek üzleti tevékenységüket újraépíteni. Azt nem mondta meg, miért a magyar állam felel azért, hogy a tankönyvforgalmazással foglalkozó cégek 18 hónap alatt sem tudták a tevékenységüket más könyvekre átállítani.
Végül azt állította, hogy sem a szülők, sem a tanulók számára semmilyen előnnyel nem járt az új szabályozás.
2017-ben a tankönyvek átlagára 850 forint volt, ezen belül az állami kiadásúak átlagosan 670 forintba, a nem állami kiadású könyvek pedig 1476 forintba kerültek. 2004-ben a tankönyvjegyzéken szereplő kötetek átlagára 763 forint volt. Ennyit arról, hogy a tankönyvpiac államosítása hozott-e előnyt a szülőknek és tanulóknak! A jelenlegi szabályozás alapján az 1–9. évfolyamon minden diák térítésmentesen juthat hozzá a tankönyvekhez, a többi évfolyamon pedig nagyon sok rászoruló. Ezért teljesen érthető, ha az állam erősen szabályozza ezt a piacot. A bíróság ebben nem volt képes a közérdeket felfedezni.
A fejlett országokban a bírói aktivizmus a demokráciára leselkedő egyik legnagyobb veszély. A hatalmi ágak elkülönítése, a fékek és az ellensúlyok rendszere azt jelenti, hogy az igaz-ságszolgáltatást is fékezni kell: nem kerülhet túlsúlyba a törvényhozással szemben, és különösen nem léphet a helyére, nem hozhat törvényeket. Pedig éppen azt teszi: Amerikában 2015-ben a legfelsőbb bíróság vezette be a melegházasságot, nem a törvényhozás. Az alkotmányból vezették le ennek szükségességét, bár ez az alkotmányértelmezés egészen addig még senkinek nem jutott az eszébe. Németországban szintén az alkotmánybíróság kötelezte a kormányt – nem a törvényhozás! –, hogy a személyi okmányokba egy harmadik nemet is be lehessen jegyeztetni.
Magyarországon sem ismeretlen a bírósági túltengés: 2012-ben az Országgyűlés felhatalmazta az önkormányzatokat, hogy egyes kiemelt közterületeken megtilthassa az életvitelszerű ottlakást. Az Alkotmánybíróság – véleményem szerint messze hatáskörén túllépve – kioktatta az Országgyűlést, hogy „nem állapítható meg az az ok, az a védeni kívánt érdek”, ami alapján egyes közterületekről a hajléktalanokat ki lehetne tiltani a nyilvánvaló közegészségügyi, turisztikai és kriminalisztikai érvek ellenére!
„Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan legitim, alkotmányos indoknak, amely a hajléktalanok közterületen élésének szabálysértéssé nyilvánítását megalapozná.”
„A vitatott tényállás nem egy magatartást (cselekedetet vagy mulasztást), hanem egy objektív tényként fennálló élethelyzetet rendel büntetni” – noha nem a hajléktalanságot akarta a szabálysértési törvény módosítása büntetni, csupán egyes kiemelt közterületekről történő eltávolításukat kívánta lehetővé tenni. Ez az alkotmánybírói túlkapás vezetett végül oda, hogy az alaptörvény módosítása árán most már semmilyen közterületen nem tartózkodhatnak életvitelszerűen a hajléktalanok.
Visszatérve az Emberi Jogok Európai Bíróságára: a közérdek megállapítására magát felkentnek érző testület kétes jogi érveléssel akar beavatkozni a magyar tankönyvpiacba, ami végső soron egy kaotikus tankönyvpiac létrejöttéhez és a tankönyvek drágulásához vezethet. Ezzel csak a forgalmazók járnának jól, nem a gyerekek és a szülők.
A szerző önkormányzati képviselő
