„S ma, mikor még magyar is akad, aki hazaáruló módon nemzetközi jelszavakkal megtagadja hazáját, nem lesz fölösleges megjegyezni, hogy olyan idegenek, mint Guyon, Bem, Damjanich, Pöltenberg, Leiningen, Woronieczki, tudtak küzdeni, vérzeni és meghalni ezért az országért. Hát a bécsi tanulók, a lengyel, az olasz légió!”
(Ezernyolcszáznegyvennyolcz – Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor)
Ujhelyi István MSZP-s európai parlamenti képviselő a nemzeti kokárdát magára tűzve követelte azt, hogy az uniós képviselők szavazzák meg a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, és hívják fel az Európai Tanácsot arra, hogy írja elő hazánknak, milyen jogszabályokat kell elfogadnia.
Ha pedig az ország nem hajlandó teljesíteni az Európai Unió követelését, akkor fosszák meg Magyarországot a tagállami jogaitól.
Az Ujhelyi óhaját beteljesítő Sargentini-jelentés szerint hazánk bűne az, hogy a három ízben kétharmados mandátumtöbbséggel megerősített demokratikus közjogi intézményrendszer működése során olyan tagállami döntések születnek, amelyek az úgynevezett uniós alapértékekkel nem egyeztethetők össze.
A jelentéstevő politikai meggyőződése szerint a demokrácia szempontjából a népképviselői választások jelentősége csak annyi, mint hab a tortán. Annak lényeges eleme ugyan, de a demokratikus értékek, a jogállamiság, a valódi demokrácia eszményének érvényesülése a meghatározó.
Kétségtelen tény, hogy az EU alapszerződése felsorolja azokat az értékeket, amelyeket minden tagállam, így Magyarország is magára nézve kötelezőnek fogadott el.
Azonban ezeknek az értékeknek a pontos tartalmát, érvényesülési kereteit az uniós szerződésekben és más dokumentumban sem rögzítették. Ennek megfelelően eltérő értelmezések léteznek ezeknek az előírásoknak az alkalmazásáról, céljáról, a demokratikus társadalmak életében betöltött szerepéről.
Minthogy nincs egységes tartalmi meghatározás, ezért az EU-ban annak a kérdésnek, hogy mely tagállamok nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek, már a felvetése és a megítélése is a mindenkori értelmezési többség döntésétől függ.
Az uniós hatásköri szabályok folytán az Európai Parlament és a tanács tagjai rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy ezekben a testületi szervekben az ilyen döntéshez szükséges többségi értelmezés kialakuljon.
Értelemszerűen, ha a döntéshozók között azok vannak többségben, akiknek a demokratikus és uniós értékek érvényesüléséről eltérő felfogásuk van, mint a vizsgálat alá vont tagállamot irányító politikai erőnek, akkor megállapítják ezeknek az értékeknek a megsértését. Ez pedig a Sargentini-féle felfogás szerint azt a kötelezettséget vonja maga után, hogy minden olyan közhatalmi döntést meg kell változtatni a „demokrácia eszményét” értelmező uniós politikai akaratnak megfelelően, amit az érintett tagállam jogalkotó és jogalkalmazó szervei a választóktól kapott megbízásból eredő kötelezettség alapján, az annak megfelelő értékfelfogásuk szerint meghoztak és végrehajtottak.
Vagyis alá kell rendelni a „demokrácia eszményéből” levezetett külső hatalmi döntésnek a választók demokratikus többségi akaratát, hiszen az csak „hab a tortán”.
Ha Magyarország utat enged ennek a felfogásnak a belső demokratikus működésébe, az a képviseleti demokrácia megszűnését jelenti. A választójog a képviseleti demokrácia fundamentuma, annak gyakorlása a népszuverenitás legközvetlenebb megnyilvánulása. Tehát nem „hab a tortán”.
A népszuverenitás pedig semmilyen módon nem vonható el, és arról lemondani sem lehet – amíg önálló államiságról beszélünk.
Ha a népszuverenitásra visszavezethető közjogi döntések külső hatalmi eszközökkel felülírhatók, akkor az állami önrendelkezési jog megszűnéséről, annak külső hatalmi akarat alá rendeléséről van szó.
A háromszori kétharmados mandátumtöbbséget biztosító döntésükkel a választók nem egyszerűen ellenzéki pártokat, politikai formációkat iktattak ki a társadalom irányításából, hanem azokat az elképzeléseket, azt a szellemiséget, politikát, amelyet ezek a pártok képviselnek. Ezt nyilvánították olyan alkalmatlannak és nemkívánatosnak, hogy elvették tőle az állami irányításba való érdemi befolyás lehetőségét.
Azt a helyzetet, amikor a választók így járnak el, és immár harmadszorra (tehát megfelelő tapasztalatok alapján) egyetlen politikai erőt ruháznak fel olyan mandátummal, amelynek révén semmilyen jogszerű döntését nem kell alárendelnie a többség által elutasított ellenzéki politikai akaratnak, a kívül rekedtek a jogállam megszűnésének, hibrid demokráciának, autokráciának, fasizmusnak stb. minősítik.
Az ilyen választói bizalmat nyert politikai közösség vezetőjét lediktátorozzák, a megbízást adó választókat pedig lehülyézik.
Számonkérik a legitim hatalomtól, hogy miért a saját meggyőződése szerint értelmezett demokratikus, jogállami, társadalomszervezési értékek határozzák meg a jogalkotási, a kormányzati (kulturális, az oktatási, a külpolitikai, a családpolitikai, migrációs, biztonságpolitikai stb.) intézkedéseit, a személyek kinevezési gyakorlatát.
Azzal az igénnyel lépnek fel, hogy a választók egyértelmű döntése ellenére az állami irányításban a demokratikus, jogállami elvek az általuk értelmezett tartalommal érvényesüljenek. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy ezt az értékvitát a demokrácia szabályai szerint a választók újabb négy évre eldöntötték, és egyelőre nagyon nem akarnak az ellenzék által erőszakolt elvek mentén szervezett társadalomban élni.
Jelenleg az EU parlamentjében többségben vannak azok a képviselők, akik a demokratikus értékeket a magyar választók által elutasított felfogás szerint értelmezik.
Köztük tűzte magára az 1848-as kokárdát Ujhelyi, hogy a „demokrácia eszménye” nemzetközi jelszavával agitáljon az önrendelkezési jog gyakorlásában megnyilvánuló magyar függetlenség ellen. A kokárda a nemzeti függetlenség, a választóknak felelős kormány, az elszakított nemzetrészekkel való egyesülés iránti hazafias elkötelezettség jelképe.
Ezekért a törekvésekért ezrek adták az életüket. Ehhez képest a „demokrata” és „hazafi” Ujhelyi 2000 és 2010 között az MSZP elnökségi tagjaként egyik legfőbb felelőse és irányítója volt annak a politikának, amely a határon túli magyarokkal történő közjogi egyesítés ellen küzdött, amely kormányba emelte és az őszödi beszéd után felelősségre vonás helyett hatalomban tartotta Gyurcsány Ferencet, amely eladósította és kiszolgáltatta az országot a Nemzetközi Valutaalapnak, amely a rendőrséget használta fel arra, hogy békés tüntetőket lövessen és brutálisan megveressen, amely a választóknak hazudott „reggel, éjjel meg este”, amely rászabadította a magyarokra a devizahiteleket, amely részese volt a 4-es metró beruházása során 165 milliárd forintnyi nagyságrendű korrupciónak, és amelynek idején „Magyarországon a közszolgálati televízió – az új finanszírozási mechanizmuson keresztül – a burkolt politikai ellenőrzés alól a nyílt politikai ellenőrzés alá kerül”, és „az állami nagyvállalatok hirdetései röviddel a 2002-es kormányváltás után már a baloldali és liberális lapokban tűntek fel” (Bajomi-Lázár Péter–Monori Áron: Médiaháború vagy médiabéke?).
Ujhelyi István az ezek alapját képező demokratikus felfogás hatalmi restaurációját nemzetközi segítséggel, a magyar önrendelkezés kiszolgáltatása árán is el akarja érni.
Az, hogy ez az ember éppen a demokratikus értékekre hivatkozva és ’48-as kokárdával a ruháján harcol a magyar függetlenség ellen, összességében a hazaárulásnak valami egészen perverz módja.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
