Az első telepesek már megérkeztek. Idős finnek, hollandok, franciák, de még angol is van köztük. Legtöbbjük először pár napra látogat Magyarországra, aztán egy hónapra jön, házat bérel egy kellemes faluban. Hazamenve oszt-szoroz, és az jön ki, hogy sokkal jobban jár, ha saját házat vesz. Meg is veszi, és ettől kezdve már nincs miért hazasietni. A nyári egy hónapból kettő lesz, három, aztán fél év, végül a hazalátogatásra marad az egy-két hónap. Amíg el nem marad az is. A tapasztalat felülírja a propagandát. Finnek, hollandok, franciák, de még az angolok is azt tapasztalják, hogy hazudnak az újságjaik és a tévéműsorok, Magyarországon jó élni. Kellemes az éghajlat, szép a táj, kedvesek az emberek, megfizethető a megélhetés, különösen a finn, holland, francia vagy angol nyugdíjból.
A jövőről biztosat senki sem tud mondani – mégis könnyen lehet, hogy Magyarország, a többi visegrádi országgal együtt, földrajzi fekvése miatt talán kicsit még azok előtt is, hamarosan a nyugat-európai nyugdíjasok aziluma lesz. Nyugat-Európa politikai vezetői mindent meg is tesznek ezért, a liberalizmus jegyében, szívós munkával, a konfliktusok importjával teszik egyre kevésbé élhetővé a saját országukat. Elsősorban az idős emberek számára, akik egy élet munkájával remélték megszerezni az öregkori biztonságot, és most azt látják, hogy a nem is olyan rég még békés kisvárosuk utcáit idegen suhancok tartják megszállva. Elköltöznek hát oda, ahol továbbra is béke van. Például Magyarországra. Ha ez bekövetkezik, annak messzeható következményei lesznek. Ezek az emberek a nyugaton megkeresett pénzüket nálunk költik majd el. A falusi boltban, a szobafestőnél, a bútoráruházban, az étteremben, a fodrásznál. Nagyon sok pénz kerülhet így be a nemzetgazdaság vérkeringésébe, nagyon sok új munkahely teremtődhet. Új prosperitás motorja lehet ez a betelepülés.
A felnőttkor elején pedig ott vannak a fiatalok, finnek, hollandok, franciák, de még angol is van köztük, akiket Budapest varázsa ejt rabul, akik ide jönnek bulizni, tanulni, dolgozni – élvezni a fiatalság szépségét. Sok pénzük nincs ugyan, és annak egy részét is itt próbálják megkeresni, de egytől egyig megtanulják szeretni Magyarországot. Ezekből a fiatalokból idővel középkorúak, majd idősek lesznek. Olyan idősek, akik szép emlékeket őriznek Magyarországról, és közülük sokan úgy döntenek majd, hogy egy hónapra, egy évre, egy életre visszatérnek a béke szigetére.
Ellene vethetné bárki: nem éppen a mi fiaink és lányaink mennek el nyugatra, pénzt keresni? De igen, ma még több a veszteség, mint a nyereség, több magyar megy nyugatra dolgozni, mint ahány nyugati idetelepszik. A régió többi országában ugyanez a helyzet, vagy még rosszabb, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia, Szerbia ma még sokkal több embert veszít, mint amennyit nyer. Ehhez az aktuális kormányoknak nem sok közük van, inkább a globalizáció számlájára írható a jelenség: ahol ugyanazért a munkáért többet fizetnek, oda, ha teheti, megállíthatatlanul áramlik a munkaerő.
Legalábbis addig, amíg a fizetés különbözősége mellett a többi körülmény hasonló. De nem csak kenyérrel él az ember, a menni vagy maradni kérdésére sok szempont mérlegelésével születik meg mindig a válasz. E szempontok között nem utolsó a biztonság, az otthonosság, a hasonló gondolkodásúak társasága. Nyugat-Európa vezetői most éppen ezt teszik kockára, saját polgáraik életében is állandósítva a zaklatottságot és bizonytalanságot. Tudjuk, hogy nem gonoszságból teszik ezt, hanem mert – bármilyen hihetetlen is – meg vannak győződve róla, hogy helyesen cselekszenek. Mint már annyiszor a történelemben, az a hit vezeti őket, hogy az eszme előbbre való a tapasztalatnál. Hogy amit a világ jobbítására kigondoltak, annak ha törik, ha szakad, érvényesülnie kell. Így gondolták ezt a jakobinusok, amikor vérpadra küldték mindazokat, akikre a nép ellensége bélyegét rásütötték, így gondolták a bolsevikok, akiknek a kizsákmányolás elleni küzdelmébe milliók pusztultak bele, és így gondolják ma a magukat liberálisnak mondók, miközben egy egész földrészt készülnek feláldozni a saját hitük oltárán.
Magyarország és a régió többi országa számára most esély nyílott arra, hogy ebből az önpusztító küzdelemből kimaradjon. Ha sikerül a mutatvány – és egyelőre minden jel arra utal, hogy sikerül –, akkor Európa polgárai a lábukkal szavaznak majd a nyugati és a közép-európai politikáról. Először csak a nyugdíjasok jönnek és a huszonéves fiatalok. De csak idő kérdése, hogy a középkorúak is kövessék a szüleiket és a gyerekeiket. Utópia? Meglehet, de egyre valószínűbbnek mutatkozó utópia. Többek között azért, mert egy egész országcsoport teremti meg hozzá a feltételeket, olyan országok és népek, amelyeknek évszázados tapasztalataik vannak az együttműködésre. A felszínen súlyos ellentétek látszanak, a mélyben azonban ott munkál a magyar Nagy Lajos vagy a lengyel Jagelló Ulászló öröksége, a közös múlt, a közös sors, a közös jövő.
Hogyan? Hát nem a nyugati nemzetek azok, amelyek nyitottak a másféleségre? Hát nem a mi régiónk népei között dívik a nemzeti türelmetlenség? Hiszen ezzel van tele az egész nyugati sajtó – hogyan viseljük el majd az ideérkező mindenféle népeket?
A Nyugat ebben is becsapja önmagát, leckét ad nekünk a kulturális sokféleség iránti toleranciából – mintha nem az ő történelme volna tele a tömeggyilkosságig menő türelmetlenséggel, és nem a mienk az etnikai türelem ezer megélt példájával. Nyugat-Európa legtöbb állama etnikailag és vallásilag homogén – csakhogy nem mindig volt ez így. Volt ott is sokszínűség, csak az elmúlt évszázadokban felszámolták. A Nyugat már elfelejtette, hogy nem mi vívtunk véres vallásháborúkat. Nem mi számoltuk fel a saját kisebbségeinket. Mi mindig is együtt éltünk az etnikai sokszínűséggel, az egyik falu sváb, a másik szlovák, a harmadik magyar, az egyik szomszéd protestáns, a másik katolikus, a harmadik ortodox – küszködtünk ezzel, de együtt éltünk vele. Mert mindnyájan megmaradhattunk annak, amik és akik vagyunk. Ez a mi, történelmünkből fakadó képességünk. Hogy a nyugat-európai vagy-vagy helyett az is-is kultúrájában felnővén otthont adhatunk mindenkinek, aki ezt az is-is szemléletet elfogadja. Aki elfogad minket annak, amik vagyunk: magyarnak, szlováknak, szerbnek, katolikusnak, unitáriusnak, akár egymás szomszédságában is. Ezért van az, hogy nálunk finnek, hollandnak, franciának, de még angolnak lenni sem nehéz.
A történelem által kínált lehetőségből azonban nem magától lesz valóság. A régió országainak ehhez két olyan feladatnak kell megfelelniük, amelyek szorosan összefüggenek: vissza kell nyerniük azt a képességüket, hogy elegendő gyerek szülessék, és meg kell szabadulniuk a korlátlan mohóság vágyától. Összefüggő dolgok ezek, hiszen mindkettő mögött az önzés lapul. Nyugat-Európa népei már elveszítették azt a tudást, hogy a gyerek nélküli élet merő önzés. Az emberek már nem tudják ezt, egyre többen már nem is restellik bevallani, hogy az életüket saját gyerek nélkül tervezik leélni. Így is tesznek, anélkül, hogy szégyenkeznének miatta. Elveszítették azt a tudást is, hogy aki gyerekek nélkül él, önmagát fosztja meg az élet legnagyobb adományaitól.
Közép-Európa lakói kissé jobb helyzetben vannak – a legtöbben még emlékeznek rá, hogy a család gyerekekkel teljes. A nyugati mintát követő önzés azonban már itt is pusztít, a sorsfordító döntés előtt itt is egyre többen visszariadnak, addig halogatják a gyerekvállalást, amíg már késő lesz. De a többség legalább még tudja, hogy rosszul döntött, hogy másképpen kellett volna. Erre a tudásra alapozva talán meg lehet fordítani az önfelszámoló folyamatot, talán még meg lehet menteni a régió népeit önmaguknak – önmagunknak. Az önzésnek van egy másik, nem kevésbé pusztító megnyilvánulása – a határtalan bírvágy, a mohóság. Ebben a mi sok évtizedes szegénységből kiszabadult régiónk nem áll jól. Zavarbaejtően sokan vannak közöttünk a mohók, akik mindent meg akarnak szerezni, amit csak lehet. A mohóság az emelkedő társadalom legnagyobb ellensége, mert a tisztességbe vetett hitet pusztítja el. A közös erőfeszítésbe vetett hitet rombolja le. És amelyik nép nem képes a közös erőfeszítésre, az biztosan veszít a népek versenyében.
Ez a mi két leckénk: visszaszerezni a gyerekeinket és megszabadulni a mohóságtól. Ha sikerül, nem kevesebbre nyílik lehetőség, mint hogy itt, a mi régiónkban találjon ismét önmagára Európa. Ide térjenek vissza mindazok, akik korábban, a nagyobb fizetésért nyugatra mentek tőlünk, és itt találjanak új hazát, akik zaklatott hazájukat elhagyni kényszerültek, de továbbra is európai békében szeretnének élni. Itt gyűljön össze mindaz az érték, amit földrészünk népei évezredek alatt összehordtak. Ha így lesz, abban nekünk, magyaroknak nem a legkisebb szerep jut majd.
A szerző újságíró