Túl vagyunk a reformáció ötszázadik évfordulóján, így most már az ünneprontás veszélye nélkül lehet szólni a lutheri és általában a protestáns örökség néhány olyan fontos eleméről, amelyek értelemszerűen nem szerepelhettek a hivatalos megemlékezések sablonszövegei között.
Kiindulópontul vegyük a legautentikusabb eseményt, a wittenbergit. A reformáció kezdetét jelentő lutheri tézisek kiszegezésének városában a házigazda Szász-Anhalt tartomány miniszterelnöke, a német szövetségi kulturális államminiszter és a német kancellár mellett egyedüli külföldiként és katolikusként a magyar köztársasági elnök is ünnepi beszédet mondott.
Méghozzá nem is akármilyet! Az elfogultság vádját is vállalva: a langymeleg közhelyek záporában az övé volt a leghitelesebb és legőszintébb. A megtiszteltetéstől kissé megilletődöttnek tűnő Áder János korabeli dokumentumokkal alátámasztva a vallási megújuláson túl a protestantizmus legfontosabb magyar hozadékát, a nemzeti kultúra, a függetlenség és a magyar nyelv megőrzést emelte ki, ami történelmünk és irodalmunk ismeretében számunkra evidencia.
Az már más kérdés, hogy a válogatott hallgatóság felfogott-e belőle valamit, és ha felfogott, egyetértett-e vele.
Az egyre bágyadtabb Angela Merkel hozta szokásos formáját. Annyi jó ízlés maradt benne, hogy nem állította közvetlenül mindennapi politikai céljainak, így többek között a migránskérdés kezelésének szolgálatába a reformáció vívmányait. Folytonosan a tolerancia szükségességét hangoztatva csak kerülgette a témát, mint macska a forró kását. Ízelítőül idézzük fel legjellemzőbb szóvirágait: a tolerancia Európa lelke és a békés együttélés alapja a kontinensen. Aki igent mond a sokszínűségre, annak toleranciával kell fordulnia mindazok felé, akik másként hisznek.
A tolerancia minden nyitott társadalom alapelve. A vallásszabadság és a tolerancia elválaszthatatlanul összekapcsolódik. És így tovább. Ha valaki venné a fáradságot és megszámolná, hányszor fordult elő ez a bűvös varázsige és szinonimái a teljes beszédben, alighanem arra a megállapításra jutna, hogy ennyi tolerancia talán nincs is az egész világon.
Apropó, a mai evangélikus egyház! Vajon hogy ünnepelhettek az európai evangélikus egyház fellegváraiban, Dániában, Svédországban és Norvégiában, ahol a felsorolás sorrendjében vezették be a templomi melegházasságot, ezzel együtt kiiktatva a liturgikus nyelvből a feleslegessé vált menyasszony és vőlegény szavak használatát? Sőt horribile dictu: ezekben az országokban természetesen maga a lelkész is ugyanazokat a jogokat élvezi, mint a gyülekezet bármely más tagja. Norvégiában pedig a püspöki konferencia volt és jelenlegi elnöke is homoszexuális.
Ehhez a Szodomához és Gomorához képest üde színfoltnak, valóságos megszentelt helynek számít a kisebb részt protestáns Belgium és a teljesen evangélikus Finnország, ahol csak állami szinten törvényesítették az azonos neműek házasságkötését. Vajon ott hogy ünnepelhettek? Őszintén szólva nem tudom. De Angela Merkel wittenbergi csűrés-csavarásait és hamisan felvázolt Luther-képét ismerve valószínűleg ők is ugyanezt a toposzt ragozták tovább, vagyis azt, hogy a melegházasság iránti tolerancia, de kiváltképp maga a melegházasság igazolja leginkább az örök életre való isteni kiválasztottságot.
De félre a tréfával! Mert az örök életre való kiválasztottság a lutheri és a kálvini reformáció legfontosabb modern kori hozadéka, a protestantizmus alfája és ómegája, amint azt Max Weber e témában írt alapműve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme olyan meggyőzően bizonyítja. Eszerint a protestáns etikában az örök életre való kiválasztottságot természetesen nem a melegházasság, hanem a fáradhatatlan hivatalvégzés igazolja. Azaz a világi hívságokat tagadó katolikus felfogással szemben a protestánsok istene társadalmi teljesítményt kíván az embertől, és akaratát azzal nyilvánítja ki, hogy nyereségessé teszi az elvégzett munkát. Ezzel az ethosszal a protestáns teológia a kialakuló kapitalizmus korában egyértelműen a profitorientált polgári rétegek malmára hajtotta a vizet. Éppen ezért a szegényebb dél- és kelet-európai országokkal szemben a reformáció elsősorban a gazdag észak-európai és északnémet területeken verhetett gyökeret, ahol a felemelkedő polgárság az isteni akarat megnyilvánulását látta a meggazdagodásában.
Így váltak a lutheri és kálvini tanok a kapitalizmus motorjává, legfőbb hajtóerejévé. Kiegészítésül érdemes megjegyezni, amit Max Weber természetesen nem említ, hogy Magyarország egyes részein és főképpen Erdélyben az anyagi gyarapodás mellett fáradhatatlan hivatalvégzésnek számított a haza védelmére és felemelésére végzett munka is.
A rövid teológiai eszmefuttatás után térjünk vissza Dániába, Hollandiába, Svédországba, Észak-Németországba, no meg egy kicsit Belgiumba és Finnországba is! Térjünk vissza az ott tapasztalható és józan ésszel egyre felfoghatatlanabb erkölcsi hanyatláshoz. Ennek tökéletes megfejtésére valószínűleg csak egy új Max Weber lenne képes, de azért a protestáns ethosz általa feltárt további jellemzőire támaszkodva valamicskét talán a magunk eszével is megérthetünk az okokból.
Először is: ez az ethosz kimondja, hogy az örök életre való kiválasztottságért végzett szüntelen munkálkodás nem az érzéki örömöket és a bűnt, hanem egyedül Istent szolgálja. Éppen ezért az embernek rendszeres önvizsgálatra van szüksége annak ellenőrzésére, hogy a helyes úton jár-e.
Nos, ez a rendszeres önvizsgálat a jelek szerint az egyetlen hiánycikk az anyagi javakban fuldokló jóléti protestáns társadalmak kimeríthetetlenül bőséges árukínálatában. Erről az embernek önkéntelenül is egy magyar mondás jut az eszébe: ezeknek alighanem elvette a pénz az eszét. Ha nem is hangzik túl tudományosan, de az egyik ok talán ez lehet.
Másodszor: a protestáns ethosz szerint a rendszeres és módszeres munka megvéd a bűn, a fajtalanság és az érzéki örömök kísértésétől. Arról nincs tudomásunk, hogy a dán, holland, svéd emberek rosszabbul, rendszertelenebbül, hanyagabbul végeznék munkájukat, mint végezték azelőtt. Az viszont gyanítható, hogy az örök életre való kiválasztottság zálogát többé már nem a fáradhatatlanul végzett munkában látják, hanem valami másban.
Mondjuk a toleranciában minden iránt, ami más. Ezek után pedig már érthető a sok kísértés. A melegházasság. A kábítószer. Az egyházi, a nemzeti jelképek semmibevétele.
Nemrég véletlenül összefutottam egy külföldi evangélikus lelkésszel, akivel németül elegyedtem szóba. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem tőle, hogy valóban német-e. Sajnos igen, válaszolta. Szemmel láthatóan nem érezte magát az örök élet kiválasztottjának. A híveiről valószínűleg ugyanez lehet a véleménye.
Hát így, üres szívvel nehéz Luther igéit hirdetni.
A szerző író, műfordító
