Donald Trump elnök a választási kampányban három nagyon fontos dolgot ígért meg. Az amerikai érdekek védelmében, amelyet tömören Amerika az első szlogennel fejezett ki, először azt, hogy megállítja az illegális bevándorlást, amely lenyomja főleg a déli államokban a béreket. Másodsorban azt, hogy adócsökkentéssel hazahívja a külföldön működő amerikai cégeket. Harmadikként pedig, hogy kilép az Egyesült Államok számára általa kedvezőtlennek ítélt szabadkereskedelmi megállapodásokból.
Ezzel a három ígéretével egyes déli államokban, ahol a legnagyobb a munkanélküliség, 70-75 százalékkal tudott győzni. Viszont mindhárom ígérete miatt kemény bírálatokat kapott. Az első témában elsősorban a demokratákkal ütközött, a másik kettőben a demokraták mellett a szabadkereskedelem elkötelezett hívei is támadták.
Trump azonban, bírálóira nem hallgatva, láthatóan komolyan veszi választási ígéreteit. Szigorítja a bevándorlási lehetőségeket, az országban illegálisan tartózkodókkal szemben igyekszik keményen fellépni. Az adócsökkentés is megtörtént. Továbbá kilépett a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásból. Ezen túl kezdeményezte a NAFTA, vagyis az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény újratárgyalását. Az Európai Unió és az Egyesült Államok között tervezett transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodásról folyó tárgyalásból pedig, amelyet Barack Obama elnök még hivatali ideje alatt szeretett volna lezárni, Donald Trump azonnal kilépett.
Trump ötlete: vám kivetése az importált acélra és alumíniumra. Az acél esetén 25, az alumínium esetén pedig tízszázalékos vámról lenne szó. A hírre azonnal megmozdultak a tőzsdék: emelkedett az amerikai acélgyártók részvényeinek értéke. Másrészt azonnal tiltakozott az EU nevében Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, és megszólalt Emmanuel Macron francia elnök is, aki azzal fenyegette meg Trumpot, hogy büntetőeljárást kezdeményez az Egyesült Államok ellen a Kereskedelmi Világszervezetnél (WTO).
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a WTO működése az utóbbi években annyira meggyengült, hogy például a 2017-ben, Buenos Airesben rendezett éves megbeszélésen még egy közösen elfogadott és aláírt záródokumentumban sem tudtak megegyezni a jelenlévők. Egyébként amikor sikerült hasonló esetekben eljárást indítani egy, a szabadkereskedelem szabályait megszegő ország ellen, az hosszú évekig elhúzódott.
Az európai vezetők azzal is megfenyegették Trumpot, hogy ellenlépésként az amerikai termékekre vetnek majd ki importvámot. Szóba jöttek elsősorban az élelmiszeripari termékek, de az Európa gazdagjai között népszerű amerikai motorkerékpár, a Harley–Davidson importjának megnehezítése is.
Donald Trump elnök erre úgy válaszolt, hogy ő pedig a német személyautókra kivetett jelenlegi alacsony, két és fél százalékos vámot fogja megemelni, ami azért is indokoltnak látszik, mert az EU-ban az importált amerikai gépkocsikat tízszázalékos vám terheli. Úgy tűnik tehát, hogy Trump sokirányú kereskedelmi háborúba kezdett. De mi van emögött, ki mennyit veszíthet vagy nyerhet?
Trump az acélra és az alumíniumra kivetett importadót három okkal indokolja. Egyrészt hivatkozik a nemzetgazdasági érdekekre, ugyanis a jó minőségű acél és alumínium a hadiipari gyártás alapanyaga. A kivetett vám annyira megdrágíthatja az importot, hogy a korábban bezárt acél- és alumíniumipari cégek újranyithatnak, illetve a versenyképességi gondokkal küzdő acél- és alumíniumipar megerősítheti piaci pozícióit.
Ez pedig összhangban van Trump azon választási ígéretével, hogy a hazai ipar erősítésével, az acélgyártás fellendítésével munkahelyeket teremt, és egyben növeli a nemzetbiztonságot. Erre az érvre azonban az a tipikus válasz, hogy az importacél és -alumínium olyan országokból érkezik, amelyekkel az Egyesült Államok jó viszonyt ápol, sőt katonai szövetségben van, így az ezen országokból érkező import semmiképpen nem veszélyeztethet amerikai nemzetbiztonsági érdekeket.
Az ellenzők további érve, hogy Amerika teljes acélszükségletének hetven százalékát hazai forrásokból elégíti ki, és csak harmincszázaléknyi importra kényszerül, ezért szó sem lehet biztonsági problémákról. Végül a munkahelyek kapcsán arra figyelmeztetnek a vámok ellenzői, hogy az acélipar körülbelül 140 ezer embert foglalkoztathat, míg az acélt felhasználó iparágak, mint a járműipar, a háztartási gépeket vagy a napelemeket és csomagolóanyagokat gyártó ágazatokban hat és fél millióan dolgoznak. Ezért a vámok miatti áremelés a gazdaság sokkal nagyobb szeletének fog ártani, mint amekkora előnyhöz az acél- és alumíniumipart juttatja.
Talán ez utóbbi érvelés az, amelyre a nemzetközi partnerek is ráerősítenek. Azt hangsúlyozzák ugyanis, hogy a vámok emelése általános áremelkedést indíthat el, ami viszont csökkenti a keresletet és ezáltal a gazdasági növekedést is. Természetesen érthető az érintett országok reakciója. Hiszen például Kanada és Mexikó gazdasági sikere jelentősen függ az Egyesült Államoktól. Mindkét ország esetében az összes export 75 százaléka az Egyesült Államok piacára kerül. De nem lehet meglepődni az európai érzékenységen sem, mivel az EU teljes gépjárműexportjának negyede az amerikai piacra megy, miközben a teljes gépjárműimport csupán 14 százaléka érkezik onnan.
Ugyanakkor az amerikai elnök joggal bírálja a partnereket, hiszen például Kanadában nehezítik az amerikai tejtermékek piacra jutását. Ebben a vitában Kína kevésbé vesz részt, tekintettel arra, hogy a kínai acélimport ma már nem túl nagy Amerikában. Igaz, azért szóba hozták az Amerikából érkező szója vámjának esetleges megemelését. De érdemes megemlíteni azt is, hogy például Obama elnök ötször is emelt vámot kínai acéltermékre.
Nyilvánvaló, hogy a vámot különböző célok elérése érdekében fegyverként lehet használni. Kína esetén például a szellemi tulajdon védelme volt az Egyesült Államok egyik tipikus problémája. Mexikóval kapcsolatban pedig az, hogy nem képes megfékezni az Amerikába irányuló drogkereskedelmet, amivel komoly anyagi és társadalmi gondokat okoz.
Egyébként Trump elnök tárgyalási készségét mutatja, hogy legutóbb éppen azt említette meg, hogy amennyiben a NAFTA-t sikerül úgy átalakítani, hogy ki lehet küszöbölni az amerikai érdekeket sértő problémákat, akkor esetleg Kanada és Mexikó esetében eltekintene a 25, illetve tízszázalékos vám kivetésétől.
Valószínű azonban, hogy az elkövetkező tárgyalási folyamat végén olyan megállapodás születik majd a vámokról, amely minden partner részére elfogadható lesz. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy üdítő kivételként Donald Trump olyan elnök, aki komolyan veszi és be akarja tartani ígéreteit, amelyeket elsősorban a kétkezi munkát végző és az utóbbi évek változásaiban nagy veszteségeket elszenvedő amerikaiaknak tett.
Az azonban nyilvánvalóan érdekes kérdés, hogy bár rövid távon segíthet a hazai iparágak és munkahelyek védelmével, de vajon milyen hatással lesznek ezek a lépések az amerikai gazdaság versenyképességére. Ugyanis a tengerentúlon is gond azoknak az alacsony képzettségűeknek, közöttük szép számmal fiataloknak a magas aránya, akik az új iparágakba nem vagy nehezen tudnak bekapcsolódni.
Mindenesetre nem lehet elvitatni egyetlen vezető jogát sem arra nézve, hogy megvédje nemzete érdekeit. Ezt a jogot csak a globalizáció és a szabadkereskedelem általánossá válásának elkötelezett hívei nem ismerik el.
Pedig köztudott, hogy világunk sok problémájának, például a szegények és a gazdagok közötti szakadék növekedésének fő oka éppen a túlhajtott globalizáció és szabadkereskedelem. Ugyanis a világgazdasági szereplők gazdasági ereje nagyon eltérő, és ha egy erős és gyenge partner szabadkereskedelmi megállapodást köt, akkor abból valószínűleg az erősebb húz nagyobb hasznot. Ha beengedjük a farkasokat a tyúkok közé, akkor nem kérdés, hogy ki fog győzni.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár