Donald Trump amerikai elnök politikája két olyan meghatározó pillér köré épül, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a szabadpiaci alapokon álló neoliberális gondolkodás helytállóságát. Egyfelől az amerikai vállalatok belső teljesítményének megóvása és növelése érdekében erőteljesebb védelmi garanciák kiépítésére törekszik a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, másfelől igyekszik korlátokat állítani az országba irányuló jogellenes és legális bevándorlás elé.
Ez utóbbi törekvés jegyében három fontos elnöki rendeletet alkotott. Ezek egyfelől korlátozzák a bizonyos országokból történő beutazást, másfelől könnyítik a jogellenesen érkezettek visszatoloncolásának törvényi feltételeit, végül pedig kivezetik az elődje által megalkotott úgynevezett „Deferred Action for Childhood Arrivals” rendeletet, amely a még gyermekkorukban illegálisan érkezettek visszatoloncolását ideiglenes jelleggel elhalasztotta.
Ez utóbbi, mintegy egymillió lakost érintő ügyben Donald Trump elnök az amerikai törvényhozáshoz fordult, azt kérve, hogy a véglegesség igényével, lehetőség szerint maradásukat biztosítva rendezze helyzetüket. Bár a választási kampányban elhangzott és az új intézkedésekben testet öltő politika kétségkívül erőteljes szakítást jelent a múlthoz képest, történelmi perspektívából szemlélve azonban már lényegesen árnyaltabb kép tárható fel.
Az Egyesült Államok sokak szemében a bevándorlás földje. Az adatok beszédesen mutatnak rá arra, hogyan vált az Atlanti-óceán partvidékén élő alig hárommilliónyi telepesből két évszázad leforgása alatt a kontinenst benépesítő háromszázmilliós nagyhatalom. Ugyanakkor a bevándorlás közel sem egy spontán, ellenőrizetlen vagy korlátlan folyamatot, hanem mindig az amerikai igényekhez igazított és tudatosan kontrollált betelepülést jelentett.
Az Egyesült Államokat érintő első nagyobb bevándorlási hullám a XIX. század második felétől érhető tetten, amelyet a tengerentúli urbanizáció és iparosodás idézett elő, majd hajtott folyamatosan előre. Az acélipar, a textil- és ruhagyártás, valamint az elektronikai és autóipar fellendülése egyre több munkaerőt igényelt, másfelől pedig nagyobb lehetőségeket, egyúttal jobb megélhetési feltételeket kínált, mint az általában megszokott volt az öreg kontinensen.
Az első világháború kirobbanása mindezt tovább fokozta, hiszen az amerikai ipar igyekezett kiszolgálni a megnövekedett európai igényeket. Ezenfelül az Újvilág az öreg kontinenssel szemben politikai konfliktusok helyett kiszámíthatóságot és nyugodt vállalkozói, illetve foglalkoztatási környezetet, önkényeskedő kormányzat helyett pedig szabadságot ajánlott. Az így előállt vándorlási igénynek a gőzhajó elterjedése kínálhatott az óceán átszelésén keresztül gyorsabb és olcsóbb utat.
Az Egyesült Államok lakossága ennek megfelelően duzzadhatott a XIX. század derekától egészen az első világháború befejeződéséig harmincmillióról százmillió fölé.
A munka, valamint a vállalkozási lehetőség a szolgálat érdekében elkötelezett nyugodt politikai környezettel vegyítve olyan rendkívül erős hívószóként jelent meg a XX. század első évtizedeiben, amely mind arra ösztökélte az újonnan érkezőket, hogy amerikaivá váljanak, és osztozzanak az amerikai identitáson. Az Egyesült Államokból ekkor vált olvasztótégely, amely leginkább arra utal, hogy a főként európai bevándorlók készek és képesek is voltak integrálódni, vagyis új amerikai identitást ölteni magukra.
Ugyanakkor az amerikai bevándorlási politika már az első lépések megtétele során is tudatosan irányított volt, és leginkább az Európa keleti és déli részéről érkezőket részesítette előnyben az ázsiaiakkal szemben. A főként Kínából érkező és az amerikai vasútépítő munkások béreit túlságosan is leszorító bevándorlást az Egyesült Államok 1882-től kezdődően az úgynevezett Chinese Exclusion törvényben kifejezetten megtiltotta; ez a szigorú bevándorlási tilalom egészen a második világháború közepéig hatályban is maradt.
Amilyen erős migrációs hajtóerőt jelentett a századforduló amerikai gazdasági expanziója, éppen olyan jelentős csökkenés következett be az 1929-es válságot megelőző gazdasági visszaesés korszakában. Sőt a válságnak volt olyan időszaka, amelyben többen hagyták el az országot, mint amennyien érkeztek.
Fontos látni azonban, hogy a bevándorlás elapadásának nem csak gazdasági okai voltak. Az Egyesült Államok az 1920-as évek során vezette be az úgynevezett kvótarendszert, amely származási ország szerint szabott felső korlátot a bevándorlásnak. A gyengülő amerikai gazdaság és az Európa keleti felében terjedő kommunista-bolsevik ideológia együttesen olyan fenyegetést jelentett az amerikaiak szemében, amely könnyen alááshatta azokat az értékeket, amelyekért az ország oly keményen küzdött megalapítása óta.
A két híres amerikai szakszervezeti vezető, Samuel Gompers és George Meany nemcsak azért volt elkötelezett támogatója a korlátozó törvénynek, mert a bevándorlás kedvezőtlenül hatott a bérekre, hanem elsősorban azért, mert a munkavállalói réteg meggyengítése az amerikai államszervezet és gazdaság alapjait erodálja.
A gazdasági prosperitás hiába tért vissza a második világháborút követően, az amerikai bevándorlás korlátozását fenntartották, hiszen a sorozatos kommunista-bolsevik hatalomátvételek miatt az ideológiai fenyegetés tovább erősödött. Emellett meglehetősen szigorúan léptek fel a főként Mexikóból jogellenesen érkező bevándorlók ellen. 1954-ben több mint egymillió illegális bevándorlót toloncoltak vissza.
A korszakválást Lyndon B. Johnson elnök által, a polgári jogi mozgalom szellemében a Szabadság-szobor lábánál aláírt 1965-ös reform jelenti, amely a kvótákban meghatározott korlátozást feloldotta, emellett egy olyan, preferencián alapuló szabályozási rendszert honosított meg, amely az Amerikában hiánynak számító képesítéseket, illetve tudást részesítette előnyben.
Ez utóbbival vehette kezdetét az úgynevezett brain drain, vagyis az agyelszívás korszaka, amelynek eredményeként az Egyesült Államok nemcsak a legkiválóbb tudósok és kutatók otthonává válhatott, hanem behozhatatlan erőfölényre tett szert a világ többi országával szemben.
Ugyanakkor éppen ez a megengedőbb szabályozás vezetett el a második nagy bevándorlási hullámhoz, amely két ponton lényegesen eltér a századforduló bevándorlásától. Míg korábban az Egyesült Államokba érkezők 80 százaléka európai volt, addig az 1970-es évektől ez az arány megfordult, vagyis a bevándorlók többsége már nem Európából, hanem főként Latin-Amerikából, valamint Délkelet-Ázsiából érkezik.
És bár az 1965-ös törvény előterjesztői ragaszkodtak azon álláspontjukhoz, hogy a reform nem fogja érinteni az ország lakosságának etnikai összetételét, végül azonban az Egyesült Államok ennek köszönhetően vált a világ legsokszínűbb országává. S míg az Európából érkező bevándorlók esetében legnagyobb részben érvényesült az olvasztótégely-felfogás, miszerint az amerikai identitás eggyé fűzi össze őket, addig ez a legutóbbi bevándorlási hullám esetében már jóval kevésbé igaz.
Az olvasztótégely helyett inkább a kulturális és etnikai pluralizmus mellett törtek lándzsát, amelynek eredményeként a mai amerikai társadalom sok tekintetben önkéntesen elkülönülő társadalmakra hasonlít, amelyek kevésbé hajlandók elfogadni és vállalni a hagyományos amerikai identitásból fakadó jellemvonásokat, kezdve például az angol nyelv tiszteletével. Az ebben rejlő konfliktusok legnagyobb eséllyel akkor törnek felszínre, ha a lakosság biztonságérzete megrendül vagy a gazdaság szekere lelassul.
Az új évezred hajnalán be is következett mindkettő. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás megdöntötte az ország támadhatatlanságát övező hitet, amely megrengette a lakosság biztonságérzetét. A felívelő globalizáció a neoliberális típusú állami gazdaságpolitikával társulva pedig szépen lassan erodálta az amerikai termelő gazdaság és munkaerőpiac alapjait, és ez egészen a 2008-as gazdasági válsághoz vezetett.
Ez az a történelmi keresztmetszet, amely magyarázatként szolgálhat arra, hogy az amerikaiak többsége miért tör lándzsát Donald Trump elnök bevándorlást és határőrizetet szigorító politikája mellett. Emellett pedig arra is rávilágít, hogy Donald Trump elnök egy meglehetősen összetett problémahalmazt örökölt, éppen ezért elnökségének egyik legnagyobb kihívása, hogy képes lesz-e ezekre a problémákra orvosságot találni.
A szerző jogász-közgazdász