Rohamléptekkel közeledik Trianon centenáriuma, és a végtelenül igazságtalan, a magyarokat aránytalanul sújtó békeszerződés utóéletével kapcsolatosan baljós előérzeteim vannak. Pedig egy normális, européer Európában el tudnék képzelni száz év után, 2020-ban egy nemes gesztust egy strasbourgi plenáris ülésen: „Kedves magyarok, a felmenőink csúnyán elbántak veletek. Kicsinyesek és rövidlátók voltak, de szánjuk-bánjuk a dolgot: ezúton, a felvilágosult utókor nevében megkövetünk benneteket.
Noha a környéketeken gyakorlatilag alig létezik már trianoni határ – nincsen se Csehszlovákia, se Jugoszlávia –, értsétek meg: az európai stabilitás érdekében holmi irredentizmusnak nem adhatunk teret: ami el lett birtokolva, az el van birtokolva.
A tengernyi szenvedést sem tudjuk visszamenőleg semmissé tenni, hogy magyarok millióinak a szülőföldjükön, de idegen hazában, másodrendű állampolgárokként kellett egy életen át senyvednie. De hogy lássátok, nem veszett ki belőlünk teljesen az elemi igazságérzet, és nem osztozunk dédapáink kicsinyes részrehajlásaiban, az unió eredeti, testvériségre alapuló szellemiségét követve jelképes kárpótlásként felajánlunk egy eurót. Ha akarjátok, akár aranyból is verethetjük, de nem ez a lényeg.
Hanem hogy megbékéljetek a ti lelketekben, ne hordozzátok nemzedékről nemzedékre a méltatlanságból eredő haragot. Nem kell tovább a kukoricán térdepelnetek: kezdődjék egy új európai évszázad.”
Hát így álmodozom én egy ideális Európáról. Ám ébredés után elönt ama bizonyos baljós előérzet: a trianoni békecsinálók unokái körömszakadtukig ragaszkodni fognak őseik tévedéseihez, palástolni fogják történelmi bűneiket. A Nyugat számos jel szerint vesztésre áll, de nem látszik alább adni históriai gőgjéből. Ma is mindent jobban tudnak – pontosabban roppant keveset tudnak rólunk: igazából figyelemre sem méltatnak bennünket.
Ha mégis, akkor az a lappangó bűntudatból ered: azért ütnek, hogy utólag is igazolják takargatni való vétkeiket. Különleges helyzetben van e tekintetben Trianon hazája, Franciaország, amely az erőteljes csehszlovák és román lobbinak engedve talán a legszégyenteljesebb szerepet játszotta a trianoni bűnben. Írom ezt javíthatatlan frankománként, a francia kultúra rajongójaként, voltaképpen francia szakos tanárként, de ami tény, az tény. Sokszor gondolok arra: talán azért olyan egyoldalú a franciák iránt érzett rokonszenvünk, mert mindmáig elmulasztottuk tisztázni a tisztázandókat.
Lelkes fiatal kollégám nemrég levelet írt a Nobel-díjas francia író, Albert Camus lányának: interjút kért tőle Párizsban. Lelombozva olvasta az elutasító válaszlevelet, amelyet a hölgy titkára, Alexandre Alajbegovic írt alá. „Nagyon köszönöm Albert Camus munkájához fűződő érdeklődését. Különböző források szerint a Magyar Idők kormányközeli média. Ilyen körülmények között úgy véljük, hogy Camus asszony interjúját politikai támogatásnak lehetne tekinteni.
Mivel nem tudunk világos képet alkotni a magyarországi médiahelyzetről, pláne a Magyar Idők és az Orbán-kormány közötti kapcsolatokról, nem tudjuk teljesíteni a kérését. Reméljük, megérti a helyzetünket és aggodalmunkat, hogy Camus örökségét a politikai szférától függetlennek tartsuk meg. Tisztelettel.”
Alajbegovic úr – aki a neve alapján aligha Vercingetorix gall törzséből származhat, inkább Európa keleti fertályáról érkezhettek az ősei frank földre – meglepő tájékozatlanságot árul el a magyar viszonyokkal kapcsolatban. Ifjú kollégámat arra kell intenem: ezek után ne érdekelje sem az ő, sem a Camus lány magas véleménye. Albert Camus érdekeljen bennünket, aki 1956 leverése után megírta A magyarok vére című cikkét, balos létére is kiállva a magyar forradalom mellett, bizonyítván, hogy a „haladó” francia értelmiségben nemcsak szovjetbarát, sokszor Moszkvából pénzelt kollaboránsok voltak, akiket Sztálin korábban keresetlenül „hasznos idiótáknak” nevezett. Camus, az algériai származású francia író ekkor visszavonhatatlanul magyar hős lett: mindig ott marad a szívünkben.
Olyannyira, hogy lakóhelyemtől nem messze, a rákospalotai katolikus templom tövében kialakított 1956-os szoborparkban – kormánypénzen – szobrot is emeltek neki ebben a fránya Orbán-érában. A posztamensen a nevezetes cikkből magyarul és franciául is olvasható részlet: ha az író lánya vagy legalább a levelező titkára személyesen idefáradna, akár meg is győződhetne róla.
Kétségkívül rossz a hírünk francia baloldali körökben: a nyilvánvaló előítéletek szerint, ami kapcsolatban van Orbán Viktorral, az az ördögtől való. Egy budapesti kormányközeli lap meg Párizsból nézve nyilván maga a pokol: még odalenne a Camus-örökség legendás politikai függetlensége! Ami természetesen hazugság, hiszen ilyesfajta függetlenség soha nem is létezett – épp azért emeltünk szobrot Camus-nek, mert amikor kellett, markáns politikai állásfoglalásra volt képes. Nem kis részben az övéi ellen, bizonyítva, hogy elvétve azért léteznek rendes kommunisták.
Igen bájos a „különböző források szerint” fogalmazásmód: Alajbegovic titkár úr, lekáderezve a Magyar Időket, feltehetőleg felhívott egy politikailag megbízható magyarszakértőt, aki rövid úton eltanácsolta őket az interjútól. Merthogy az politikai támogatás… Mivel az európai médiában ritka az olyan orgánum, amelynek ne volna valamilyen politikai irányultsága, Camus asszony minden bizonnyal némaságra van kárhoztatva, akár a karthauzi szerzetesek. Ami amúgy hidegen hagy: elvégre nem a nagy Albertről van szó.
Ellentétben a gyáva, síkosan hazudozó, orbánozó utókorával, Albert Camus-t mi, magyarok továbbra sem fogjuk „a politikai szférától függetlenül” kezelni. Egyik főműve, amely franciául L’Étranger címen jelent meg (s amelyet magyarra érthetetlen és káros módon Közöny címmel fordítottak, holott a jelentése Az idegen), korunkban is kulcsregény lehetne: jobban megérthetnénk általa a bevándorlók, migránsok „idegenségét”.
Ám mindez nem segít azon, hogy egyre messzebb kerül ama aranyeurós álom.