Nevetséges az ebben egységes álláspontú visegrádi négyekről azt állítani, hogy távolodnának a Nyugattól. Mintha az nem a gazdasági, társadalmi alkalmazkodáson, a részben közös történelmi reflexeken alapulna, hanem kizárólag a szuverenitással kapcsolatos – és a lakosság többségének támogatását bíró – politikai döntésen.
Isabelle Lasserre a Le Figaro március 14-i számában bírálja a visegrádiakat – a „volt kommunista világból érkezőket” –, amiért nem hajlandók befogadni a muzulmán bevándorlókat, nem szeretnének módosítani társadalmuk kulturális, etnikai és vallási sajátosságain. „A nemzeti érzés erősebb, mint a menekültek iránti együttérzés – így Pierre Hassner történész –, akik olyan körülmények közt élnek, mint valaha Kelet-Európa népei. Ám ahogy mondani szokás, az utolsó csukja be az ajtót.” Ha a nemzetközi kapcsolatokra specializált kolléga ilyen poénra hegyezett, megvető szavakkal, vaksin von párhuzamot a Közel-Kelet és Kelet-Európa között, mit várjunk a kevésbé informált nyugati polgártól?
Például attól az idős francia barátomtól, aki arra kért, írjam meg levélben a véleményem Orbán „államelnök” politikájáról, mivel annyi mindent olvasott-hallott rólunk mostanában. A Lasserre cikke alatti harmadik ábrán is az olvasható, hogy Viktor Orban – président. (Érdekes: Ficóról már tudja az újságírónő, hogy miniszterelnök.) A homoszexuálisok jogaira és házasságuk elismerésére is kitér a cikket kísérő ábra. Mivel a visegrádi négyekből háromban az alkotmány nem ismeri el az ilyen házasságot, ez már önmagában magyarázata az erőszakosan érkező bevándorlókkal szembeni elutasító magatartásnak. Az említett ábra szerint a visegrádi négyek EU-fóbok.
E varázsszót néhány évtizede ötölték ki a megbélyegzés szándékával. A fóbia beteges félelmi állapot. Tehát azokat nevezik betegnek, akik kitartanak ama meggyőződésük mellett, miszerint a szexualitás akkor szolgálja a társadalom javát, ha az a férfi és a nő szerelmi együttlétének kifejeződése, és amely nyitott az utódnemzésre. A homofóbokat úgy kriminalizálják, mint a rasszizmust, az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet. Ezt szolgálják ma a diszkriminációellenes törvények és a gyűlöletbeszédre vonatkozó jogszabályok. Az EU 2006. január 18-i B6-0025/2006 határozatában bejelentette, hogy „ki akarja irtani” a homofóbiát. Ezzel ágyaztak meg a bevándoroltatás elfogadtatásának.
Meg akartam lepni francia barátomat a magyar miniszterelnök február 25-i, Bildnek adott kitűnő interjúszövegével, de a Kormányszóvivői Iroda csak a német és az angol nyelvű változattal szolgált. Kár, hogy nem alkalmaznak francia, olasz, spanyol fordítókat ilyen esetekre, hiszen nagyobb szimpátiát és egyetértést tudnánk kiváltani sok nyugati polgárban – ellensúlyozandó az Isabelle Lasserre-féle inkriminációkat.
Búcsúzzunk tőle egy nyegle megállapításával: „Huszonhét évvel a vasfüggöny összeomlása után Kelet-Európában egyébként – a fejlődés ellenére – az életszínvonal alatta van az uniós átlagnak. Lengyelországban és Magyarországon a gyarapodásból kizárt lakosság most revánsot vesz.” A gimnázium esti tagozatán, ahol afgánokat, szomáliaiakat, szíreket is tanítok, nem ennek a hisztérikus megállapításnak az igazát tapasztalom. Tisztelet a kivételnek, de Magyarország számukra egy olyan telephely, ahonnan mielőbb továbbállnának az áhított nyugati Disneylandbe.
Az újságírónőt Ivan Rioufol nevű kollégájához irányítanám. Előbb söpörjön a saját kapuja előtt, aztán olvassa el Rioufol nemrég megjelent A közelgő polgárháború című könyvét, amelyben ijesztő jövőt jósol honfitársainak. Mi, közép-kelet-európaiak ezt akarjuk elkerülni, miközben nekik is drukkolunk. Egy új totalitarizmussal, az iszlamizmussal kell szembenéznünk – írja a szerző –, amely ugyan még kisebbségben van, de egyre erősödik a francia köztársaság intézményeinek gyengesége, intellektuális elitjének vaksága, vezetőinek félrenézése és a francia baloldal kollaboráns magatartása miatt. Akik azt hiszik, hogy ha alávetik magukat az iszlamista kihívásnak, megússzák szárazon, súlyosan tévednek. Ráadásul a többségi társadalom rovására.
Az identitás ápolása, bármit is nyafogjanak a multinacionális cégek alapítványainak kitartottjai, nem akadály, hanem megváltás. A bevándorlóknak is. Franciaország viszont betegen tántorog rátukmált bűnösségének tudata alatt. E narratívát újabb és újabb kiszerelésben rakja vállára baloldali sajtóértelmisége. Ebbe a demokrácia is belerokkanhat, mert fenntartása csak öntudatos, közös jövőt óhajtó, azért dolgozó közösségtől várható el.
Rioufol is tudatában van, hogy a társadalom a jövőben többarcú lesz a mostani Janus-arc helyett, de nem fogadja el a multikulturalizmus ravasz ideológiai vállra emelését. Az erkölcsprédikátor és antirasszistázó baloldali entellektüelek nem emelik fel szavukat az erősödő muszlim antiszemitizmus ellen, mert az a „sokféleség” (diversité) kivételezettjeitől jön. Pótcselekvésként viszont a kelet-közép-európaiakra és a saját, a Vichy-rendszerben élni kényszerülő nagyapáikra aggatják az antiszemitizmus jelvényét. Az őshonos francia lakosság gyanúsítgatása például a homofóbiával, magára hagyása öregedő gondjaiban időzített bombaként ketyeg.
A nemzetközi rendnek azzal a paradoxonnal kell megbirkóznia – írja Henry Kissinger Világrend című művének 377. oldalán –, hogy kibontakozása a globalizáció sikerétől függ, ugyanakkor e folyamat olyan politikai reakciót vált ki, amely gyakran a kitűzött célok ellenében hat. A globalizáció gazdasági vezetőinek kevés lehetőségük van arra, hogy a politikai folyamatokkal is foglalkozzanak. Ezek irányítói viszont kevés motivációt éreznek a hazai támogatottságuk veszélyeztetésére azáltal, hogy előrevetítik a lehetséges gazdasági vagy pénzügyi problémákat.
A kihívás így a kormányzásra hárul. A felelősséget a gyáva kormányok rendre a többségi társadalomra hárítják az ideológiai villanypásztoraik segítségével. Ilyen téma a bevándorlás és annak álságos elbeszélése.
A szerző politológus