A tudományos sajtón kívül a Magyar Időkben tette először közzé a Kásler Miklós orvosprofesszor vezette kutatócsoport az eredményeit arra vonatkozóan, hogy a történészek által III. Bélának tulajdonított csontmaradványok DNS-vizsgálata milyen származást mutat. Az eredmény megosztotta a közvélemény egy részét, egyben újra felszította a finnugor rokonság körüli állóháborút.
Köztudott, hogy a magyar nyelv finnugor származtatása a Habsburg-idők öröksége. Az 1860-as években vitte be a tudományos köztudatba Hunfalvy Pál és különösen Budenz József, hogy a magyar nyelv finnugor alapokra épül. Ők akkor ezt a nézetet a nép faji származásával kötötték egybe.
Elméletük egyik legfőbb problémája, hogy az őket megelőző öt-hat évre visszamenő magyar krónikák és a későbbi tudományos igényű történeti munkák semmit sem tudnak finnugor rokonságról, és következetesen a szkíta-hun egyenes ági leszármazást hirdetik.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) álláspontja mostanra annyiban finomodott, hogy a nyelvet már nem kötik származáshoz, mint korábban, hiszen a nyelvrokonainknak mondott hantik, manysik (idegenül: osztjákok és vogulok) a mongoloid rasszba tartoznak, míg a magyarok egyértelműen az europidba.
Nyilvánvaló, hogy a Habsburg kultúrpolitika nem szolgálta a magyar öntudat emelkedését, és ezt minden módon próbálták gátolni, ennek ellenére az erős maradt, és talán 1848-ban éppen ezért tudott szabadságharccá fokozódni. Ezt a ,,birodalmi” beidegződést Bécs 1867 után sem tudta teljesen levetkőzni, viszont ez a szemlélet öröklődött tovább 1918 után is, hiszen a két világháború közti neves történészek az előző ideológia neveltjei voltak.
Hiába viseltetett például Hóman Bálint jóindulattal a magyar történelemmel kapcsolatban, valójában ő sem tudott igazán magyar szemléletű lenni és a magyar történelmet a maga valóságos nagyságrendjében bemutatni. Hóman esete is jól mutatja, hogy szemlélethiányról beszélhetünk. Nem tudták, hová kell helyezni a súlypontokat, és a történelmünket folyton részletekre bontva azok felől közelítették meg ahelyett, hogy egységben szemlélték volna. Nem az összefüggéseket keresték, hanem az elválasztóvonalakat.
A megfelelő szemlélet hiánya okozza mind a mai napig, hogy történészeink többnyire nem tudják meggyőzően és a tényeket a maguk súlyának megfelelően kezelni és interpretálni a múltunkat. 1945 után erre még kevesebb esély maradt a mindenhol nacionalizmust szaglászó elvtársak világában, de így is voltak olyanok, mint például László Gyula, akiket nem lehetett eltéríteni a magyarság következetes szolgálatától.
Gyakorlatilag a magyar történettudomány 150 éve arra törekszik, hogy a szkíta-hun-avar-magyar történeti folytonosság közé éket verjen, és azt minden eszközzel cáfolja.
Tulajdonképpen egy áttörésről beszélhetünk azzal, hogy az akadémia már nem ragaszkodik a nyelv és az etnikum szoros összetartozásához.
A finnugor származtatás köztudatba emelése a legnagyobb rombolást a magyarság öntudatára mérte hosszabb távon, mivel azóta is ezen az elméleten vitatkozunk, annak ellenére, hogy ebből iskolai tananyag lett. Ma ott tartunk, hogy történelmünk fontos alapkérdéseiben éles vita és szembenállás van a tudományos csúcsszervezet, az MTA és a magyar társadalom témára érzékeny széles tömege között.
Márpedig egyetlen társadalom sem élhet úgy sokáig, hogy éles ellentmondás álljon fenn a társadalom szellemileg aktív része és az egész társadalmat képviselő tudományos elit között.
Ez egy egészségtelen állapot, amely bizonytalansághoz vezet.
Nem kétséges, hogy az elmúlt 150 év alatt a finnugor nyelvrokonságból egy kiforrott, egyetemen oktatható tárgy lett, vagyis nem pusztán elmélet és feltételezés, hanem egy sok szempontból alátámasztott tudományos végkövetkeztetés. A finnugor rokonság tantétele annyira kidolgozott és ,,kicsiszolt”, hogy azt ,,belülről”, az ellene indított frontális támadásokkal megbontani nem lehet, ezért érthető a finnugristák makacs védekezése.
A kérdés viszont az, hogy a nemzet magasabb szempontjaiból nézve jogos-e ezen makacskodás. A finnugor nyelvrokonság törvényszerűsége a marxizmushoz hasonlítható, amely egy rendkívül logikus, észszerűen felépített elmélet, amelyből viszont hiányzik valami: az életszerűség, és hogy milyen mértékben, azt a gyakorlati megvalósítása során keletkező áldozatok száma mutatja meg.
Az talán mindenki számára elfogadható, hogy a magyar nyelvnek vannak finnugor elemei, de az már kevésbé, hogy csak és kizárólag erre kell építeni a nyelvünket. A finnugor rokonság körüli vita a szakma számára presztízsharccá vált, amelynek az a nemkívánatos következménye lett, hogy a honfoglaló magyarságot mindenáron az ugor ágba, vagyis a mongoloid rasszba igyekeztek beleszorítani, miközben az Árpád idején bejött magyarság leletanyagának talán tíz százalékában mutathatók ki mongoloid rasszjegyek.
Azt látnunk kell, hogy a magyar nyelv egy sokkal gazdagabb kulturális tényező ahhoz, hogy könnyen be lehetne sorolni valamilyen nyelvcsaládba.
Ezért sem érthető, hogy miért ne lehetne a magyar nyelvet, akár tudományos módszerekkel is más nyelvekkel összehasonlítani, mint kizárólag a finnugorral.
Állandóan azt halljuk és tapasztaljuk, hogy a magyar nyelv mennyire nehéz, egyedi és rokontalan, ezért is érthetetlen, hogy miért kell egyetlen nyelvrokonságot kitűzni igazodási pontként. Maga a magyar nyelv az, amely tiltakozik és ledobja magáról azt a szűklátókörűséget, hogy egyértelműen besorolják bárhová is. A finnugor rokonság kérdésekor az önazonosság-tudatunkat kell helyreállítanunk, amely az elmúlt ötszáz évben súlyos megpróbáltatásokon és veszteségeken ment keresztül.
A tudóstársadalomnak óriási a felelőssége, mert vagy orrvérzésig ragaszkodik a maga számára igazolható nézetrendszerhez, vagy tudomásul veszi, hogy a magyar néplélek sajátosságai és a történeti hagyományok miatt ezt mégsem teheti, mert ezzel több kárt okoz, mint hasznot.
A szerző könyvtáros
