Jókat kacaghatott az a néhány magyar újságíró, aki vette a fáradságot, és meghallgatta David Cornstein, a Budapestre szánt amerikai nagykövetjelölt szenátusi meghallgatását az interneten. A magyarországi történelemérettségi napján ugyanis Washingtonban egy 73 éves „tanár” – Johnny Isakson republikánus szenátor – vizsgáztatta a következőképpen a 79 esztendős nebulót.
– Tudja-e, ki Raoul Wallenberg? – kérdezte tőle, mire az ez idáig ékszermágnásként ismert Cornstein nemmel felelt. – Magyar zsidó, aki százezer életet mentett meg – adta meg helyette Isakson a választ, ami tökéletesen helyes, leszámítva azt az apróságot, hogy Wallenberg nem volt magyar, nem volt zsidó (bár volt zsidó felmenője), és érdemei elismerése mellett nem mentett meg százezer életet.
Nehéz elhessegetni magunktól Spiró György Helló, dr. Mengele! című darabjából azt a jelenetet, amikor egy bizonyos ügynök felkeresi Hamrick tiszteletest, egyben amerikai dékánt, hogy közölje vele a szenzációs hírt: a főiskoláján tanító dr. Alexander Lenard valójában Josef Mengele. – Igen? És az kicsoda? – kérdi Hamrick. Az ügynök azt feleli, háborús bűnös, de fogalma sincs, mit követett el Mengele.
Az egyre abszurdabb párbeszéd folytatódik, ám a továbbiakhoz már emelje le az olvasó a polcról Spirót. A washingtoni történelemérettséginek a mi részünkről vége, beírtuk az ötöst.
Kevésbé mulatságos, ugyanakkor fontosabb is, mit gondolnak az amerikai szenátorok Magyarországról. Nem sok jót – ez derült ki kérdéseikből és megjegyzéseikből, amelyeket Cornstein nagykövetjelölthöz intéztek.
Az antiszemitizmus kifejezés gyakrabban repkedett a levegőben, mint a „Fizetnék!” a pesti éjszakában, és a demokratikus értékeket sérülni látják a tudós szenátorok, akik közül egy fő jelezte, nemrég járt is hazánkban. Az antiszemitizmus igen kényes kérdés, napestig lehetne róla vitatkozni, és érthető, hogy ez nem célja egy amerikai meghallgatásnak, de azért feltűnő volt, hogy a szenátorok az állításaikat kinyilatkoztatásszerűen fogalmazták meg. Még a saját álláspontjuk mellett sem hoztak fel érveket, nemhogy az azzal szembeni szempontokra utaltak volna, legalább a felvetés szintjén.
Én például kíváncsi lennék arra, hogy ha – tegyük fel – valóban tombol nálunk az antiszemitizmus, akkor miért rendeznek évente több zsidó és izraeli témájú fesztivált, miért jött ide Benjamin Netanjahu, mi végre gratulált Orbán Viktornak a negyedik választási győzelme másnapján, miért hívta őt meg Izraelbe? A környéken, ahol élek (a pesti oldal egyik belső kerületében) miért hallok rendszeresen héber szót az utcán, és látok izraeli csoportokat? Azért jönnek talán, hogy gyűlöljék őket? Miért Magyarország rendezi a jövő évi Maccabi-játékokat?
Ezek legalábbis megfontolásra érdemes kérdések azoknak, akik imamalomként ismételgetik: antiszemitizmus. Én ugyan nem tudom, hogyan lehet küzdeni a zsidóellenesség ellen, mert nem vagyok ennek (sem) a szakértője, de úgy biztosan nem, hogy állandóan kijelentjük – kiről is, egy kormányról vagy a fél országról? –, hogy antiszemita. Az ilyesmi inkább dacot és visszatetszést szül sok emberben, ahelyett, hogy behúznák a fülüket-farkukat. A céljának az ellenkezőjét éri el.
David Cornstein a nyárra talán megérkezik, és mint ígérte, küzdeni fog nemcsak az antiszemitizmus ellen, de azért is, hogy az Orbán-kormány ne Moszkva, hanem a Nyugat felé forduljon, több amerikai befektetés legyen nálunk, és a CEU helyzete is rendezett legyen Budapesten.
Mint minden új nagykövetet, őt is tisztelettel és pozitív várakozásokkal kell fogadni, mégpedig nem azért, mert a világ egyetlen szuperhatalmának a képviselője lesz, hanem mert ez minden ideérkező misszióvezetőnek dukál. Cornstein hangsúlyozta az együttműködést az Orbán-kormánnyal, szem előtt tartva, hogy miközben fő feladata a saját országa érdekeinek képviselete lesz, ehhez elsősorban a fogadóország vezetésével ápolt kapcsolatok révén, nem pedig azok ellenében kell megtalálnia az eszközöket.
Nem úgy, mint az új berlini amerikai nagykövet, Richard Grenell tette, aki megérkezése után nyomban Twitter-üzenetben – vajon kitől láthatta ezt? – instruálta a német cégeket, hagyjanak fel az Iránnal való üzleteléssel. Az ajtóstul a házba rontó stílust az egész német elit kikérte magának.
„Magyarázd el a saját országod politikáját, és lobbizz a fogadó államnál. De soha ne mondd meg neki, mit csináljon, ha nem akarsz bajt hozni a fejedre! A németek örömmel meghallgatnak, de ellenérzésük alakul ki az utasításokkal szemben” – tanácsolta Grenellnek a legismertebb német diplomata, Wolfgang Ischinger nagykövet, az éves müncheni biztonságpolitikai konferencia fő szervezője. Persze utólag. Tegyük hozzá: a magyar még a németnél is renitensebb nép. Roosevelt tér már nincs Budapesten, Thököly út van.