Június 11-én tartják a francia országgyűlési választásokat. A felmérések azt jósolják, hogy az új elnök álcentrista és párttá alakult mozgalma, La République en marche (A Köztársaság lendületben) abszolút többséget szerez az 577 választókörzetben.
És mi lesz a hagyományos jobb- és baloldali pártokkal? E kérdésre képletesen felelhetünk: Hollande polgártárssal elindult a fűnek-fának házasságot ígérő amőbamozgás, az új elnökkel már indul a bakterház is.
Hamon elnökjelölt pirruszi győzelme a párton belül csak növelte a civakodásból lökdösődésig fajuló nézeteltéréseket. Az évek hosszú során át a liberális áttétek úgy elszaporodtak a szocialista pártban, hogy már kemoterápiával sem lehet azokat orvosolni.
Míg 2012-ben a szocialisták a szavazatok 30 százalékával 300 képviselőt katapultáltak a parlamentbe, most jó, ha harminc bejut a megjósolt 8 százalékkal. Ez arányában megegyezik a magyar szocialisták 1990. évi eredményével és kilátásaival.
A Sarkozyék által elkeresztelt jobboldali pártnak, a Republikánusoknak nem ennyire kétségbeejtő a helyzetük, de a száz körüli képviselővel nem sokra mennek. Drágán fizetnek azért, amiért nem akadt soraikban a közelmúltban egy Mitterrand-karizmájú politikus, aki választási céllal egyesítette volna a mérsékelt jobbot a Nemzeti Fronttal. Talán ez a papírképlet, amelyet több politikai elemző is megpendített, nem kivitelezhető.
Amit szabad volt a szocialista-kommunista sziámi Jupiternek, az tilos a két igavonó jobboldali ökörnek. A kép nem eltúlzott. A mérsékelt jobb, de még inkább a velük szövetséges centrista UDI a balliberális média és befektetői kör által tematizált politikát és beszédmódot követi, a megbélyegzéstől és az eltájolt közvélemény visszhangjától tartva.
Hogy a falra festett ördögről, Le Pen pártjáról ne is beszéljünk. Eredmények és érvek fogytán mindig azt játszották ki, mint a szomszédoknál a magyar kártyát. Az új diktatúra neve: politikailag korrekt beszéd és politika.
A franciákat jól, de inkább rosszul vezető két nagy párt agóniája történelmi léptékű. A szocialista és a mérsékelt jobboldali párt egy olyan Franciaországban működött komfortosan, amelynek politikája egy magabiztos középosztály szavazatán alapult.
A globalizáció azonban anyagilag megcsapolta, értékrendjében összezavarta és a partvonalra küldte e szavazóbázist.
A két nagy párt agóniája viszont nem ad öröklési esélyt sem a Nemzeti Frontnak, sem Jean-Luc Mélenchon engedetlen franciáinak. Ők csak maradékokat gyűjtögethetnek a milliárdosok lakomája után. Marine Le Pen a tévévitában kiábrándító volt, vezetői legitimitása komoly sebet kapott. Mélenchon karizmája érintetlen maradt ugyan, de mint kiderült, a baloldal éppen a vezetőelv érvényesülését mellőzné. Egyik sem tud hathatós ellenzéket mozgósítani a berendezkedő hatalommal szemben.
Akad politológus és sok álmodozó, aki közös tető alá verbuválná Le Pen és Mélenchon választóit, az „istenadta népet”, a társadalom alsó rétegeinek szavazóit. Ezt az óhajt meglovagolni ideológiai-politikai értelemben szemantikai illúzió, sőt szélhámosság.
Eric Zemmour, a Le Figaro újságírója meggyőzően elemezte a minap az RTL rádió reggeli műsorában, hogy kulturális és identitásbeli fal választja el e két szavazótábort. Az egyik a városok környékén, a másik a külvárosban lakik. Az egyiknek van fogalma a mezőgazdaságról, a másiknak nincs.
A Köztársaság Párt élén a vesztes Fillont váltó Francois Baroin a Nemzeti Front-ellenes régi nótát fújja a hangadó média megelégedésére. A két pártot a gazdaságról vallott kibékíthetetlen ellentéteik is képtelenné teszik a közös fellépésre a kardinális kérdésekben. Egyik sem tudja kitépni magát abból a csapdából, amelybe harminc éve Mitterrand elnök révén került.
A Macron-féle gereblyeelv azért működik, mert annak szociológiai alapja van. Marxi értelemben egy burzsoá tömb szavazóiról van szó, amelynek jobb oldala eddig általában ide, a bal oldala meg oda szavazott. Párizsban az új elnökre a szavazók kilencven százaléka voksolt, és noha Párizs távolról sem Franciaország, sőt egyre kevésbé az, de a szellemujja irányt mutat és fenyeget.
Az elmúlt évtizedek alatt a két nagy párt a maga képére akarta alakítani a Charles de Gaulle által 1958-ban megteremtett V. köztársaságot, olyannyira, hogy többen is a VI. köztársaság megteremtéséről beszéltek. Az építmény azonban maga alá temette őket. Vidéki sírjában a tábornok ismét jót nevet a hoppon maradt pártokon, a könnyelmű fővároson és a nagyhatalmi terhet ledobó franciákon. Rien ne va plus.
A szerző politológus