Tíz éve, 2008. szeptember 15-én ment csődbe a Lehman Brothers bankház, beindítva azt a pénzügyi válságot, amely nagyon gyorsan gazdasági, majd társadalmi válságba csapott át. Erzsébet királynő 2008-ban fel is tette a legnyilvánvalóbb kérdést a brit közgazdászképzés fellegvárában, a Londoni Közgazdasági Egyetemen, egy új épületszárny megnyitási ünnepségén: hogy lehet az, hogy ezt a válságot egyetlen közgazdász sem jelezte előre?
Sőt a nemzetközi hitelminősítők valamennyi, a válságot kiváltó pénzügyi terméket a legmagasabb biztonságú, befektetésre ajánlott terméknek értékelték! A teljes szakmai magyarázat hosszú lenne, de a lényeget röviden is össze lehet foglalni. A közgazdászszakma úgynevezett főáramú ága akkor is és ma is hisz a piacok mindenhatóságában, továbbá abban, hogy mivel a gazdaság szereplői racionális döntéseket hoznak, ezért matematikai modellekkel mindent meg lehet magyarázni és előre lehet jelezni. Ezek után pedig az államnak nincs is feladata a gazdaságban, a pénzpiacokat pedig végképp nem kell szabályoznia, azok majd szabályozzák saját magukat.
A valóságban azonban a gazdaság szereplői nem döntenek feltétlenül racionálisan, hiszen a profitmaximalizálási cél gyakran felülírja a racionalitást. Ez történt a válságot előidéző bankok esetén is, amelyek nem objektíven, hanem mohón viselkedtek: minél nagyobb profitot akartak elérni minél kisebb munkával. A cégeknek adott hitelek nyilván hosszabb távon terülnek meg és mérsékelt nyereséget hoznak, viszont az ingatlanpiacon hatalmasat lehet nyerni.
Erre építve aki csak kért, megkapta az alacsony kamatú hitelt, és fellendült, virágzott az ingatlanpiac, amelyen megjelentek a spekulánsok is. A jelzáloghiteleket a bankok kötvények formájában továbbadták. Az ingatlanár a növekvő kereslet miatt az égbe szökött, majd amikor eljött az igazság pillanata, és elindultak a kamatok felfelé, az ingatlanárak meg lefelé, kiderült, hogy a hiteleket nem lehet visszafizetni.
Ekkor azok a főáramú közgazdászok, akik az államot ki akarják tiltani a gazdaságból, hirtelen azt kezdték hirdetni, hogy a kormányoknak meg kell menteniük a bankokat, mert ha nem, akkor leáll a világgazdaság. A megmentésnek csak egy módja lehetett: a bankokat másoktól elvett pénzekből kellett konszolidálni. Ez pedig egyet jelentett a megszorításokkal. Hiszen – főleg az EU-ban – szigorú szabályok vannak arra, hogy a GDP hány százalékáig növelhető a költségvetési hiány. Az érték 3 százalék.
A megszorítások adóemeléseket, bér- és nyugdíjcsökkentést, illetve az egészségügyből és oktatásból való pénzelvonást jelentettek. Ezek a lépések pedig recesszióba kergették a gazdaságot: megugrott a munkanélküliség, csökkent a fogyasztás, a cégek leállították a beruházásokat, sok helyen negatívba fordult a gazdasági növekedés. Például az EU-ban 2008-ban már csak 0,3 százalékos növekedés, 2009-ben pedig 4,4 százalékos gazdasági teljesítménycsökkenés következett. A gazdasági válság aztán társadalmi válságba csapott át: sok országban megnőtt a halálozások, az öngyilkosságok száma.
A válságtörténet különleges esettanulmánya Magyarország, ahol a hozzá nem értő gazdaságpolitika miatt a gazdasági válság jelei már a világválság előtt megjelentek, és ezért a nemzetközi krízis során a magyar gazdaság sokkal nagyobb sokkot szenvedett el, mint a környező országok gazdaságai. Ezt az okozta, hogy a magyar gazdaságot már lelassulva, legyengülve érte a válság.
A költségvetési hiány, amely az egészséges gazdaságpolitika egyik fő jellemzője, nálunk már 2002-ben 8,4 százalékot ért el, ami jóval magasabb volt, mint az EU által megjelölt 3 százalékos határérték. A hiány pedig folyamatosan magas maradt, sőt 2006-ra elérte a GDP 9,3 százalékát. Ez az érték akkor a legmagasabb volt az EU-ban. A görögök 5,9 százalékkal követtek bennünket.
Közben az uniós intézmények, a gazdaságkutatók és a nemzetközi befektetőházak egyaránt figyelmeztették a kormányt a magas államháztartási hiány és a finanszírozása miatt növekvő államadósság problémáira. Az EU bizottságának türelme 2004-ben fogyott el, és túlzottdeficit-eljárást indított Magyarország ellen. 2005 januárjában a Fitch Ratings hitelminősítő leminősítette a magyar forintadósságot.
A figyelmeztetések ellenére a helyzet nem javult. Ennek fő oka az volt, hogy a kormány, főleg a 2006-os választások miatt, tovább költekezett. Ez meg is mutatkozott az az évi, óriásira, 9,3 százalékra duzzadt hiányban. Az Európai Bizottság által többször sürgetett megszorítások aztán a választások után gőzerővel indultak be. Egymást érték az adóemelések, a bércsökkentések és a szociális juttatások megnyirbálását jelentő intézkedések.
Következésképpen 2007-re megállt a GDP növekedése, jelentősen csökkent a fogyasztás és lassultak a beruházások, nőtt a villamos energia és a gáz ára, vele együtt a fizetni nem tudó, ezért a villamos hálózatból kikapcsolt családok száma. Az átlagos infláció 9 százalékra emelkedett. A kisvállalkozások tömegesen mentek tönkre, 2006 végére a munkanélküliség megközelítette a 7 százalékot.
A reálkeresetek 2007 végére az előző évhez mérve 4,7, a nyugdíjak 3,6, a gyes vásárlóértéke 4 százalékkal csökkent. Megnőtt a turkálóboltok száma, ahol holland és angol szelektív hulladékgyűjtésből kiszedett, bálázott ruhaneműt árultak. Megnőtt a zálogházak forgalma, nőttek a háztartási tartozások is. 2007-ben a lakosságnak több tartozása volt, mint megtakarítása. A nagycsaládosok közül minden harmadik lecsúszott. Ennek ellenére a kormány csökkentette a gyermekszegénység enyhítését szolgáló forrásokat és a munkanélküliségi ellátást. Ki lehet jelenteni, hogy megélhetési válság alakult ki. Egy korabeli kutatóintézet így fogalmazott: minden családtípus és korosztály életkörülményei romlottak.
A gazdaság pedig padlóra került.
Ebben az állapotban – vagyis legyengülve – érte a gazdaságot a 2007–2008. évi válság. Ezért is hatott ránk sokkal erősebben, mint a környező országokra. 2009-re a GDP 6,8, az egy főre jutó GDP 6,5 százalékkal csökkent. A válságot az akkori kormány a drámai megszorítások ellenére sem tudta kezelni, ezért 2008-ban a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordult, amelynek első követelése a bankok megmentése volt. Ennek eleget téve 2008. december 15-én a parlament egy 600 milliárd forintnyi bankmentő csomagot szavazott meg.
A megszorítások pedig az IMF előírásai szerint felgyorsultak, aminek árát a lakosság és a kisvállalkozások fizették meg. Az IMF és a kormány válságkezelése, de talán inkább annak alkalmatlansága miatt 2009-ben 6,8 százalékkal csökkent a GDP, a költségvetési hiány pedig még mindig 4,5 százalék volt.
Ezek után akár a vicc kategóriájába is sorolhatnánk, hogy az IMF szakértői egy Londonban 2012-ben bemutatott tanulmányukban az IMF 2008–2009-es szereplését „sikersztorinak” nevezték, és kijelentették, hogy a 2010-es kormányváltással ez a kedvező folyamat megszakadt. Ezzel szöges ellentétben az Ecofin – az uniós tagállamok gazdasági és pénzügyminisztereinek tanácsa – döntése alapján Magyarország 2013-ban kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól, ami a kiegyensúlyozott, a bevételeket és a kiadásokat együtt optimalizáló költségvetési politikának volt köszönhető.
Megjegyzendő, hogy a válság hatása az EU több országában – éppen a megszorítások miatt – még ma is érződik. Például Görögországban tovább csökkennek a bérek, és 2016-ban az egy főre jutó GDP még mindig csak a 2008. évi értékének 55 százaléka körül volt.
Mit üzennek a mának a tíz évvel ezelőtt kitört és az annak kezelésére használt főáramú, megszorításos megoldások? Tanulságként elsősorban a szigorú, következetes és kiszámítható költségvetési politika és azzal összhangban az adósságcsökkentés fontosságát kell hangsúlyoznunk. Ma ismét óvatosságra intő jel, hogy 2017-ben a világ összes adóssága – az állami, a céges és a háztartásoké együtt – 169 trillió (160 ezer milliárd) dollár, ami magasabb érték, mint ami a válság kitörése előtt volt. Különösen megnőtt az állami költekezés, amelynek egyik oka az állami gazdaságélénkítés volt.
Ez nálunk elsősorban a külföldi tőkebefektetések erőteljes támogatásában és az ingatlanpiac felpörgetésében nyilvánul meg. Azonban a nemzetközi térben fel-felbukkanó válságjelekre csak a gazdasági immunrendszer, a válságálló képesség megerősítésével tudunk felkészülni. Ennek egyrészt a beruházások szerkezeti módosítását, az infrastrukturális beruházásokkal szemben a technológiai, tudás- és informatikai beruházások arányának növelését kell jelentenie.
Ehhez kapcsolódóan minden beruházásnál szigorú megtérülési feltételeket kellene kikötni, azaz javítani kellene a beruházások megtérülési mutatóit. Másrészről az általános állami hatékonyság erőteljes javításával gyorsabban kellene csökkenteni a hiányt és ehhez kapcsolódva az adósságszintet. Egy ilyen iránymódosulás biztosíthatná, hogy egy esetleges újabb válságot a magyar gazdaság könnyebben, megszorítási kényszerek nélkül vészelhessen át.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár