Lengyel László a Népszava hétvégi mellékletében, a Szép Szóban (szegény József Attila forog a sírjában) meghirdette, hogy ha már az ellenzéki pártok ennyire impotensek, akkor 2018-ban az ellenzéki sajtónak kell választásokat nyernie. Alig hiszem, hogy a széplelkű politológus ne tudná, hogy az alaptörvényben az szerepel: a nép a hatalmat a pártok útján gyakorolja – de felmenői között ott van Benedek Elek, a nagy mesemondó is, s a vér nem válik vízzé. Úgy tűnik, a reformkommunistából liberálissá vedlett, majd az SZDSZ kimúlásával gazdátlanná vált régi véleményformáló értelmiség kétségbeesetten keresi a helyét.
A világ radikálisan megváltozott azóta, hogy ők fújták a politikai passzátszelet. Ám Lengyel próbálkozik: nagy nemzetközi hátteret kanyarítva trumpozik, macronozik, erdoganozik, putyinozik és persze orbánozik.
Azt állítja, a nyilvánosság szerkezete nem fokozatosan, hanem az utóbbi egy évben változott meg gyökeresen. De hallgat arról: nemcsak a tükörkép, hanem a tükrözni hivatott valóság is más lett. S a „központilag vezérelt nyilvánosság-szerkezetek” ellen, ugyebár, lázadni kell.
Trump megválasztása légy volt a tejben: az első intő jel, hogy új, modern médiafelfogással meg lehet törni a fősodratú liberális média túlhatalmát. Lengyel szerint „a komoly tartalmakat hordozó papiros vagy online alapú lapok, a hírtelevíziók és rádiók elvesztették befolyásukat a háló Twitter- és Facebook-szféráival szemben”.
Sérelmezi „a magánnyilvánosságok köznyilvánosságokká tételét”, mintha a politikai sajtónak nem mindig a befolyásszerzés lett volna a célja, mióta létezik. Meglehetősen összeesküvésszaga van a teóriának, hogy az új népi médiumot is „központilag szerkesztenék”. Lengyel látja, hogy „a választó nem hitt a bevett tudású újságíróban, szellemi emberben, a hagyományos újságban vagy televíziós csatornában. Ők közvetítették, elemezték korábban a válság eseményeit – félrevezettek, becsaptak, nem akarjuk többé látni, hallani, olvasni őket. Híreik hiteltelenek, mert »ők« mondják.”
Igen, folyamatosan hazudtak az embereknek. Amerikában a demokraták, itthon a balliberálisok, s ők kerestek más csatornát. Lengyel meg azt keresi, hogyan reagáltak a kudarcra a tengerentúli elvbarátok.
Szerinte sikeresen: média-összefogással, miután „két hónapi gyászmunka után az amerikai médiaelit fogát csikorgatva összeszedte magát”. S mihez is fogott? „Amihez szakmailag ért. Figyeljük meg azt a kifinomult együttműködést a papír és az online között a nagy lapokban, ahogy a mély elemzéssel elindítják papíron a hadjáratot, majd folyamatosan lökik felszínre a beleillő híreket óráról órára, napról napra, a New York Timesban és a Washington Postban, ahogy passzolgatnak a CNN-nel. Versengenek, de összejátszanak.”
Vagyis az ellenzéki nyilvánosságot immár központilag szerkesztik. „Háromnegyed éve szégyen volt egy nagylapnál dolgozni, ma dicsőség” – írja Lengyel, s még csak nem is érzékeli a végtelen amoralitást.
És persze szerinte „Európában a brexit a bulvárlapok nagy győzelme volt a komoly lapok és televíziók felett”; továbbá „a francia gazdasági és médiaelitek már tanultak az amerikai és brit leckéből: egységesen egy új, kormányzó- és médiaképes szereplő, Emmanuel Macron mögé álltak”. Ám a zuhanó népszerűségi mutatók pontosan jelzik, mit ér a médiakreatúra, ha nincs mögötte tartalom.
Amit Lengyel Washingtonban és Párizsban dicsér (a „központi szerkesztést”), azt Moszkvában, Ankarában és Budapesten ostorozza. Ráadásul hazánkban sajtószabadság van: ennek legbiztosabb jele, hogy az ellenzéki média naponta feljajdul, hogy nincs sajtószabadság.
Nyilván Lengyel számára is a kilencvenszázalékos balliberális médiatúlsúly volt a természetes, amikor minden csapból ő folyt; akárcsak az, hogy a médiamunkások kilencven százaléka liberálisnak vallotta magát. Érzi, hogy a putyini-erdogani párhuzam sántít, s zavarában azt állítja, „Magyarországon háromnegyed éve folyik először az illiberális, majd a tekintélyelvű nyilvánosság kialakításának kísérlete”, holott a kórus – benne ő is – 2010 óta ezt harsogja.
Nem volna ízléses, ha a médiaátrendeződéseket – mivel lapom is a konstelláció része, s mivel két éve morális alapon magam is letettem a voksomat ez ügyben – álobjektív képmutatással kommentálnám.
Itt csak annyit: az MSZP-pártlap Népszabadság bedőlése az én szememben örvendetes fejlemény, megkésett történelmi igazságszolgáltatás; s ez esetben álszent szakmai szolidaritásnak nincs helye, sem olyasféle mérlegelésnek, hogy Lengyel vagy bárki más két szép szeméért, a látszat kedvéért állami mentőövet kellett volna-e neki dobni. „Nincs többé irányt adó, minőségi, véleményformáló papír és online napilap” – írja Lengyel. És ezt a Népszava szerkesztői így, változatlanul átengedték (mert csak arra figyeltek, hogy a kormánypárti sajtón üssenek), s ezzel indirekt módon bizonyították, hogy az ellenzéki oldalon tényleg nincs többé irányt adó, minőségi, véleményformáló napilap.
És akkor elérkeztünk oda, hogy Lengyel szerint az ellenzéki sajtónak össze kell fognia: a balliberálisnak is a jobbikossal, mert kontraproduktív „mindenki harca mindenki ellen”. „Még a kormányzati sajtó sincs egységes irányítás alatt” – szörnyülködik, feledve, hogy korábban még putyini-erdogani-macroni központi szerkesztésről pampogott.
Ne legyen kiszivárogtatás: pártban, sajtóban és pártsajtóban nőjön össze, ami összetartozik! Kétpólusú sajtó kell, nem három- vagy sokféle, mint a csökött demokráciákban! „Ez van olyan lényeges, mint az alulról jövő ellenzéki összefogás megteremtése. Nincs semmi oka a megmaradt független/ellenzéki sajtótermékek szerkesztőségeinek és tulajdonosainak, hogy egymás között ne alakítsanak ki koordinált stratégiát a választásokig tartó viselkedésre, a hírek, az elemzések közötti munkamegosztásra.”
Épp mint Amerikában a két hónapos gyászmunka után. „Miért kellene az ellenzéki tehetetlen politikusokra várakozniuk, hogy kiegyezzenek a 2018-as választások tétjeiben? […] Mi az oka, hogy miközben a sajtó minden oldalról szidalmazza a politikusokat, hogy képtelenek az összefogásra, azt természetesnek tartja, hogy nincs semmiféle összefogás az RTL, az ATV, a Klubrádió, a HVG, a Magyar Narancs, a Népszava, a Vasárnapi Hírek, a 168 Óra, az ÉS, a Hócipő, az Átlátszó, a 444, a Hír 24 és a függetlennek megmaradt vidéki lapok között?
Miért nincsenek összekapcsolva egymással a baloldali és független városok televíziói?” Sőt: „Tisztességes újságírók, szerkesztőségek, szellemi emberek, fogjatok kezet: rajtatok múlik, hogy Magyarország jó és élhető vagy rossz és elviselhetetlen ország lesz.”
A főpróba meg is volt Tusványoson: a sípoló provokátornő előre megkomponált sztorijáról vállvetve tudósított a „véletlenül” ott tébláboló teljes ellenzéki sajtónépfront. S mindeközben Lengyel László szárnyaló lelke ott lebegett a porzó tusnádfürdői futballpálya felett.