Június végén volt 15 esztendeje, hogy az Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlésen megalkotta az úgynevezett Gross-jelentést. Már a jelentés címe is sokatmondó: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint a konfliktusmegoldást ösztönző forrás Európában.
A jelentés elsődleges érdeme – ezért is ragadtattam írásra magam –, hogy nemzetközileg az első olyan dokumentum, amely definiálja az autonómiát, és az államokon belüli feszültségek oldására alkalmas új egyezségeket szorgalmazza. Olyan megoldást, ahol a területi egység és a kulturális diverzitás elve egyszerre, egyenrangúan, egyeztetve érvényesül.
Az autonómiát egy olyan államon belüli megoldásnak tekinti, amely a kisebbségnek biztosítja, hogy gyakorolja jogait, megőrizze önazonosságát, ugyanakkor a kisebbség pedig garantálja az állam egységét, a terület integritását, szuverenitását.
Különösen fontos üzenet ez, mert nem csupán a jogokat, hanem a kisebbség részéről a többség irányába tett garanciális elemeket is magában foglalja.
Az autonóm státus elismerésénél a következő alapelvek betartására kéri fel a kormányokat: tárgyalásos megegyezés, kölcsönösség elve, koordináció és kooperáció elve, alkotmányos szabályozás elve, a döntéshozatalban való részvétel, választott hatóságok, a pénzalapok biztosításának elve, egyeztetési mechanizmus kialakításának, megegyezés támogatásának elve, kisebbségi jogok biztosításának elve.
Külön ki kell emelnünk a jelentés azon pontját, amely arra figyelmeztet, hogy a központi kormányzatnak megértéssel kell reagálnia arra, amikor a kisebbségi csoportok – különösen, ha számosan és régóta élnek egy adott területen – az ügyeik intézésében szabadságot és önállóságot követelnek.
Itt kell megjegyezni, hogy a határainkon túl élő magyar közösségek számottevő része él önhibáján kívül őshonosként, hagyományos közösségében szülőföldjén. Ennek ellenére a többségi társadalmat képviselő politikai osztály részéről mégis kevéssé találkozik megértéssel. Még akkor sem, ha megértése csupán magára a követelés tényére, nem pedig annak konkrét tartalmára, terjedelmére vonatkozik.
Márpedig az ilyesmi nem a befogadási készség ösztönzését vagy a nyitottságra felhívást jelenti, sokkal inkább az elnéző, empátia nélküli, semmitmondó reakció lehetőségére utal. Bár Székelyföld esetében manapság még ennek a megértésnek a minimumát sem tapasztalja az ott élő közösség.
Célom most inkább a jelentés erényeinek bemutatása, így magam is megértéssel fogadom a 2003-ban elfogadott jelentéshez fűzött ajánlásokat. Továbbá meg kell emlékeznünk arról is, hogy a jelentés 10. évfordulóján (majd öt évvel ezelőtt) magyar részről egy újabb kezdeményezés indult a hagyományos nemzeti kisebbségek érdekében: ez Kalmár-jelentésként került a köztudatba, ugyanis Kalmár Ferenc képviselő terjesztette az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elé.
Jelentése tovább tágítja a hagyományos nemzeti kisebbségek közösségi jogait, mert a Gross-jelentés alapvetően az autonómiáról szól, és az autonómiát mint a feszültségek enyhítésének lehetőségét tárgyalja. Kalmáré viszont az identitás, az önazonosság megőrzésére, kiteljesítésére szolgáló közösségi jogokról szól.
Mennyi embert érint ez Európában? Érdemes erre egy rövid pillantást vetnünk, már csak azért is, mert ez is tükröt tarthat a brüsszeli adminisztráció elé. Így, egy évvel az európai parlamenti választások előtt még van néhány hónap arra, hogy lépéseket tegyenek annak a közel 60 millió embernek az érdekében, akik valamely autochton kisebbséghez tartoznak. (Ők is mind szavazó európai polgárok!) Ugyanakkor az Európa Tanács 47 tagállamában közel 100 millió olyan ember él, aki a kb. 340 őshonos kisebbség valamelyikéhez tartozik.
A pontosan öt éve kezdeményezett, 2014-ben elfogadott Kalmár-jelentés imperatívuszt fogalmaz meg, amikor a 9. pont utolsó fordulatában rögzíti: a hagyományos nemzeti kisebbségeknek kollektív védelemben kell részesülniük. Többek közt arra szólítja fel az Európa Tanács a tagállamait, hogy biztosítsák a nemzeti kisebbségek jogát az identitás megőrzéséhez, valamint hatékony részvételüket a közügyekben, a kulturális, társadalmi, gazdasági életben, tartózkodjanak az asszimilációt célzó gyakorlattól, támogassák a területi önkormányzati megoldásokat.
Javasolja, hogy vegyék figyelembe a történelmi régiók hozzáadott értékét a területi struktúra alakításánál, folytassanak párbeszédet a kisebbség képviselőivel, biztosítsák a szülőföldön maradást, továbbá tartózkodjanak a kisebbségvédelem területén olyan szabályok, intézkedések elfogadásától, melyek a kisebbségvédelmet gyengítik.
Csak egy példa: amikor hazánk alaptörvénye – nagyon helyesen – kimondja, hogy „felelősséget visel a határain kívül élő magyarság sorsáért”, egyúttal azt is kinyilvánítja „hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei, és államalkotó tényezők”. Utóbbi fordulatot még egy helyen megerősíti az alaptörvény, majd így folytatja: „Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez.
A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz. A Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.”
A múlt néhány fontos Európa Tanács-dokumentuma mellett fontos kiemelni, hogy az autonómia és a kisebbségi jogok nemzetközi szabályozási kereteinek tágításában, finomításában a jelen folyamatai is segíthetnek. Az Európa Parlament által 2018. február 7-én elfogadott – Csáky Pál európai képviselő által jegyzett – határozat az uniós tagállamokban élő kisebbségek védelméről és megkülönböztetés-mentességéről – az unió felelősségének megállapítása mellett – az uniós jogi keretek finomítását, javítását célozza.
Ugyancsak folyamatban van az Európa Parlamentben egy, a kisebbségi minimum standardot rögzítő határozat megalkotása, és mindeközben a nemzeti kisebbségvédelmi kezdeményezés (Minority SafePack Initiative) is sikerrel révbe érhet most már az aláírások ellenőrzése után.
Hogyan tovább? Ennyi idő elteltével már szükséges lenne eleget tenni néhány elvárásnak. Mindenekelőtt azoknak, amiket a Kalmár-jelentés a nemzetközi jogalkotás keretében sürgető és szükséges (de nem elégséges) lépésnek tekint, már ami a kollektív jogok elismerését, a kisebbségvédelmet illeti.
Már a Gross-jelentés alapján megalkotott közgyűlési ajánlás is azt javasolta, hogy az ET-ben készüljön a regionális és kulturális autonómia elveit és létrehozását elősegítő olyan európai egyezmény, amelynek nemzetközi jogi relevanciája biztosított. A szülőföldjükön élni és boldogulni kívánók jogainak több figyelmet kell kapniuk, mint amennyit azoknak a jogai kapnak, akik mostanság valamilyen oknál fogva – hívás nélkül – Európában képzelik el a jelenüket és jövőjüket.
Szívesen látnám, hogy azok, akik az egyes kereskedelmi tévékben az illegálisan helyet keresők helyzetén sírnak, ejtenének néhány könnycseppet a kárpátaljai iskolások miatt is. Akiknek tudvalévőleg kilátásba helyezték, hogy nem tanulhatnak az anyanyelvükön. Vagy annak a székelyföldi diáknak a sorsán könnyeznének, akinek iskoláját, csak azért, mert magyar, megszüntetik.
De sorolhatnánk még az egyéni életek mindennapjait megkeserítő jogszűkítéseket, jogfosztásokat. Kívánatos lenne, hogy Brüsszel a saját szemében végre észrevegye az elvhűség és az egyenlő elbírálás hiányának gerendáját, miközben máséban meg a jogállamiság szálkái után kutat! Talán még nem késő…
A szerző miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke
