Az év első negyedévében tempót váltott a magyar gazdaság azzal, hogy 4,1 százalék volt a bruttó hazai termék (GDP) növekedése az előző év azonos időszakával összevetve. Ezzel rácáfolt a hazai balliberális elemzői osztag azon, évek óta sokat hangoztatott szólamára, hogy adottságaink hosszú távra sem tesznek többet lehetővé, mint 2 százalék körüli átlagos éves növekedést. Való igaz, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek is ezt igazolták vissza, hiszen növekedésünk jóval többször volt 1 százalék alatti vagy mínuszos (tizenegy alkalommal), mint 4 százalék feletti (csupán öt évben). Az 1989-től eltelt évek növekedési átlaga is megalapozottnak láttatta a pesszimista állítást a maga átlagos 1,38 százalékos ütemével. A kárörvendésbe hajló pesszimizmust az is alátámasztotta, hogy a 2010-es választások utáni évek is csak szívós és összehangolt kormányzati munka eredményeként hozták meg a remélt áttörést úgy, hogy a 2008-tól dúló nemzetközi pénzügyi válság utóhatásaként még a W-hatás második leszálló ágát is elkaptuk 2012-ben 1,2 százalékos visszaesés formájában.
A GDP ugyanakkor távol áll attól a képességtől, hogy a gazdaság teljesítményét annak arányában legyen képes mérni, hogy az milyen mértékben járul hozzá az ország jólétének emeléséhez. Ehhez a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) tényleges hazai alakulását kellene mérni, azt viszont jelen statisztikai rendszerünk inkább nemzetközi használatra szánja, a hazai közönség elől máig is főként dugdossa. A dolgok természetéből no és a statisztikai módszertanból adódóan a GNI-alapon mért növekedés még laposabb növekedési pályát írna le, kiváltképpen 2010-ig, noha azután vélhetően a GDP-nél meredekebbet. (Talán egyszer fény derül arra is – én bízom ebben –, hogy miként is állunk 1989-től napjainkig.)
A rendszerváltás óta több kormányzati cikluson vagyunk túl. Érdemes azt is áttekinteni, hogy az egyes ciklusok (miniszterelnökével fémjelezve a ciklust) milyen számokat mutattak. Az első ciklus átlagos 5,5 százalékos éves visszaesése csak részben magyarázható a korábbi gazdasági-kereskedelmi kapcsolatrendszerünk (főként a KGST) összeomlásával. A zuhanás ilyen mértékéhez nagyban járult hozzá a politikában konzervatívnak mondott, de a gazdaságban vadliberális vonalvezetés, a pusztító csőd és a felszámolási törvény, a dühöngő infláció és az iszonyú magas kamatok, valamint a hazai vállalkozások fejlesztése helyett azok sorvasztása. A Horn-kormány kizárólag exportorientációra épített multibarát gazdaságpolitikája ugyan 2,52 százalékos átlagos GDP-növekedést hozott, de jobb, ha az ebből adódó hazai jövedelmek alakulására rá sem kérdezünk. A Bokros-csomag hazai jövedelmeket elvonó hatásai ezt jól mutatják. Az első Orbán-kurzus és Medgyessy éveit érdemes egy szemléletben kezelni, hiszen utóbbi sem küzdött már a baloldalnak a béremelések hallatán állandósult pánikbetegségével, emiatt nem riogatott inflációs veszéllyel sem. Arról inkább a forint „ócsításával” gondoskodott, karöltve a jegybank akkori vezetésével, ami az ismételt eladósodási spirált is elindította. A bátor béremelési gyakorlat és a később pusztítóvá vált devizaalapú hitelek azonban a növekedésben még egy ideig lendületből pozitív hatást váltottak ki, hogy aztán a dolgok visszakerüljenek a baloldaltól megszokott mederbe és hozzák a Gyurcsány–Bajnai-kurzusok mínusz 1,17 százalékos átlagos recesszióját.
A szikár számokon túl a hazai növekedéshiánynak van egy általános, nagyon megszívlelendő tanulsága is, ami talán a legfontosabb. Léket kapott a hazai társadalom azon megalapozottan remélt várakozása, hogy a rendszerváltás nemcsak demokratikus berendezkedést hoz, de fokozatosan hozzájárul a jólét növekedéséhez is. Józanul azt ugyan nem lehetett várni, hogy egy évtized elég lesz a fejlett Nyugat létnívójának eléréséhez, legfeljebb kissé felzárkózunk, hiszen közben ők sem várnak állva minket. Az viszont végképp illúziórombolóként hatott, hogy időközben még a szocializmusban mögöttünk kullogóktól is jócskán lemaradunk. Pedig ez történt, éspedig egyértelműen a baloldali kormányzatok tevékenysége miatt. 2002-től, amikor a balliberális „haladók” a kormányrudat ismét átvették, kiváltképpen 2006-tól, amire Gyurcsány belejött a kormányzásba, a hazai gazdaság fékezett, a többiek pedig közben a gyorsítósávba hajtottak.
A 2002 utáni átlagos 3 százalékos hazai növekedéssel szemben a lengyelek és a csehek 5, míg a szlovákok 7 százalékkal nőttek. (A 7 százalékos átlagos tempó tartása a nemzeti termék megduplázódását jelenti évtizedenként.)
Már hallom is a balliberális elemzőbrigád vészjósló szózatát, hogy egy negyedév kiemelkedő eredményéből hiba volna messzemenő következtetéseket levonni a hazai gazdaság növekedési esélyeiről, máskor is volt ilyen, majd jött ismételten a megtorpanás. Érdemes tehát arról is szólni, hogy mégis mi alapozza meg reálisan egy hosszabb időszakra vonatkozó emelt gazdasági növekedés esélyeit és egyben mi adhatja vissza az országnak a rendszerváltás értelmébe vetett bizalmát.
Alapvető szemléletbeli eltérésről van szó, arról, hogy ki miként ítéli meg országa szerepét a világgazdaságban. Voltak kurzusok, amelyek úgy rendezkedtek be, hogy fő szempontként a külvilág velünk kapcsolatos gazdasági igényeit szolgálták, a gazdasági berendezkedést kritika nélkül ennek rendelték alá. Igaz, hogy magukat is ebben a politikai és gazdasági érdekeltségi koordináta-rendszerben helyezték el. Ezeket a kurzusokat (ebből volt több eddig) nevezhetjük globálistőke-, főként befektetőitőke-orientált kurzusoknak. Nekik szinte kizárólag az exportvezérelt gazdasági megoldás tetszett, amit a hazánkba települő külföldi cégek képviseltek, az ország finanszírozási szükségleteiben is kizárólag a külföldet vették igénybe.
A hazai gazdasági szereplők és a háztartások elnyomorításának árán is ezt a szektort preferálták. A jövedelem globális szereplőkhöz történő átszivattyúzásának a monetáris politika volt a fő eszköze magas hazai kamatokkal és tartós inflációval. A dolog logikája kísértetiesen hasonlított a harmincas évek szovjet és az ötvenes évek hazai iparfejlesztés logikájára, aminek a mezőgazdaság esett áldozatául.
A rendszerváltás évétől egészen 2010-ig – egy kis döccenő (1998–2002) kivételével – változó intenzitással ez a gazdasági berendezkedési logika volt az uralkodó, aminek előkészületeit már a rendszerváltozás előtt megalapozták az 1973-tól kezdődő eladósítási folyamattal. Maga a rendszerváltozás egy jottányit sem tudott változtatni ezen a logikán. Ez a berendezkedés vezetett végül 2009-re egy nagyon is gyakorlati államcsődhöz, három hosszú évtized gazdasági vergődésének méltó befejezéséhez.
Az ez évi első negyedév ígéretes növekedési száma pedig egy ettől merőben eltérő gazdasági berendezkedési logikát tükröz és egyben jelzi is, hogy a logika sikeres. Ez a berendezkedés a hazai munkára épít, a munkát mint a többletérték forrását állítja középpontba és a többletérték zömét igyekszik itthon tartani. Eszerint úgy kell a világban berendezkednünk, hogy a hazai jövedelmek növekedése legyen a fő szempont. Vállalni kell az ezzel járó érdek-összeütközéseket és a nyilvánvaló kockázatokat, mert más járható út nincs, mi több, ezt az utat ki is kell építeni, ami időigényes. Mindenekelőtt változtatni kellett a jövedelmek aszimmetrikus elosztásán a belföld javára, amihez szükségszerűen nagyban hozzájárult a jegybanki monetáris politika változása. Összegyűlt a kellő bátorság egy őstabu sutba dobásához is. A béremelések nem ördögtől valók, nem feltétlenül forrásai az inflációnak, főként ha azokat előzőleg teljesítmények alapozták meg. Ráadásul a többletbérek maguk is további növekedési tartalékok az azokból fakadó pótlólagos kereslet révén. Nem is beszélve arról, hogy a fő adófizető mindig a bérből és fizetésből élő ember.
Az új logikába bőven belefért a jól működő globalista tulajdonú exportgazdaság megtartása, sőt továbbfejlesztése, noha itt is érvényesült egy jövedelemarányosítás a hazai szereplők (költségvetés, munkavállalók) javára, a jut is, marad is elv érvényesítésére.
Az első negyedév kiemelkedően szép növekedési száma kellő bizalommal tölthet el bennünket abban a tekintetben, hogy a gazdasági berendezkedés átépítésére fordított több mint fél évtized megérte, a további aktuális kiigazítási szükségletek immáron alacsonyabb napi kockázatok mellett végezhetők el. Megállni azonban nem lehet, hátravan még egy hosszú ideológiai háború, amit meg kell nyerni. Ma még ugyanis a balliberális fundamentalista mantra szinte minden hivatalos helyen (főként az oktatásban, az akadémiai körökben, részben a médiában) a globalista orientáció felsőbbrendűségét zengi, és ha el is ismer eredményeket, azokat átmenetinek tartja. Erre az ideológiai küzdelemre külföldről pénzelt, jól ellátott hálózatok is működnek. Ezenfelül állandósul a „nemzetközi” nyomás is, hogy elismerés helyett állandó legyen az elmarasztalás, noha soha nem a tényeket nézik, azokat inkább kerülik. Itt küzdenek meg a globalista orientáció professzionális osztagai a munkaorientációban érdekeltek nagyobb létszámú, de az ideológiai harcra még kiképzetlen hadaival.
Gyorsítani kell a kiképzést, ha talpon kívánunk maradni.
A szerző közgazdász