Ha az úgynevezett Soros-terv részleteibe merülünk, elámulunk, hogy mi mindent képzeltek róla az emberek. Tegyük hozzá, hogy a jóhiszemű emberek, akik mindössze egy társadalmi eszmét igyekeztek látni benne. Egyet a sok közül. Istentől-embertől elrugaszkodottat ugyan, de manapság e megállapítást kevesen veszik komolyan – beleértve az önmagukat dörzsöltnek ítélő társadalomtudoroktól a mindentudó újságírókon át a szavazatleső politikusokig.
Mi is ennek ez emberbaráti tervnek a lényege? Első megközelítésben egy szabadság: a mozgás jogának szabadsága. Pontosabban az országok közti szabad és tömeges és korlátlan bóklászás jogának kivívása. Még pontosabban: a kóborok teljes szabadsága, és ami vele jár: a helybéliek jogfosztása és kifosztása, mert valakinek fizetnie kell a számlát. A buta demokrata helybélieket egyedül a tűrés joga illeti meg. Mit ne mondjak, sajátos fordulat az európai demokráciatörténetben. De vagy ez, vagy az, vagy a kecske, vagy a káposzta.
Közelebbről tekintve nem saját kultúrájuk által mélyen meghatározott emberi személyek, népek és tömegek rontanak-e a hagyományát elherdált Európára? Nektek itten lőttek, mi következünk!
Kisiskolás koromban volt egy verekedős osztálytársam, aki a kiválasztott ellenfélre támadva így kiabált: Ne üss, ne rúgj, ne csikarj! Mire az végiggondolta, hogy mi tilos neki, akkorra Imre már ütötte, rúgta, teperte, csikarta.
Kizárható, hogy az Európa ledarálása terv kiötlői ne gondolták volna végig a várható következményeket. Az eldobott kő pályaíve, becsapódási helye és hatása nagyjából kiszámítható. Hanem az ember nem csak fizikai jelenség. Motyó nélkül is mindenhová viszi magával kultúráját, vallását, üdvösségét, álmait, hagyományait, ízlését – napestig lehet sorolni, hogy mit még: mindnek helyet fog követelni új közegében.
A Soros-terv, helyesebben rögeszme, már első pillantásra is igazi bűvészinasi vakmerőség. Első lépésben lebontani a kereszténységet, Európa megteremtőjét. Utána leváltani a valóságot. Nem csak a hitet, a történelmet, a tudást, röviden a teljes kultúrát káprázatokra cserélni: mozira, majd a számítógépes tüneményekre és mutatványokra. Törölni a bölcsességet, benne a nagy négyest: az igazság, a szépség, a jóság és a szeretet egységét, amire a tudás, az erkölcs és a jog épül. Jó tudni, hogy a bontást Leninék kezdték. Mai tanoncuk tervük folytatója. Az sem titok, hogy a mostani jogrend nem kizárólagosan keresztény tünemény: számos intézménye több évezredes múltra tekint vissza, nálunk például a honfoglalás előtti jogból ránk maradt ági öröklés.
Épeszű ember tudja, hogy hová vezet eltérő dolgok egymásra szabadítása. Mégse számol azzal, hogy remek ötlete, például az Aral-tó környékének öntözése a szeme láttára fogja elpusztítani a nemrég még hatalmas tavat, s a veszteség meghaladja a nyereséget.
Tudjuk, a kor, Gazdaságkor végtelenül primitív racionalizmusa képzeleg immár háromszáz éve Bernard Mandeville Méhek meséje emberkísérletének megvalósításán. A terv jakobinus, liberális, bolsevik, náci stb. változatai sorra megbuktak, miközben iszonyatos szenvedést, háborúkat, tömeghalált, erkölcsi eltompulást zúdítottak az emberiségre. Milyen sátáni elvetemültség kell ennek az emberkísérletnek a folyamatos újraindításához? Ezen nem változtat az sem, hogy a tervparancsnok – önvallomása szerint – olykor istennek képzeli magát.
Természetesen minden alapiskolát végzett ember számára világos, hogy a mostani emberkísérlet ugyanoda fog vezetni, ahová elődei: mérhetetlen szenvedéshez, pusztuláshoz, halálhoz. A nagy világterv pedig összeomlik. Sajnos a szürkeállomány-fedezet most is készen áll az őrült ötlet végrehajtására. Mintha maguk az érintettek is meg lennének babonázva, s nem mernek fölkiáltani: ácsi! Csípjük meg egymást, barátaim! Ébresztő!
Mire vezet, ha a középkort összeöntjük az izgága XXI. századdal? Ha Mohamed állameszméjét a fölvilágosodás hatalommegosztás-gondolatával vegyítjük? Ha az ateista nyugati jogot a saríával fűszerezzük? Ha valaki a maihoz hasonló ember- és társadalomkísérleteket folytat, milyen alapon, milyen jogon teszi ezt? Ki hatalmazta föl arra, hogy szétzúzza az olaszok, a németek vagy éppen a magyarok jog- és életrendjét? A tiédet, az övét, az enyémet? Akárkiét?
Hol vannak azok a népszavazások, amelyek ezt lehetővé teszik? Vagy elég annak a pár ezer janicsárnak a hőzöngése, akik a „Soros-egyetemeken” ilyesmire kaptak kiképzést: azaz az élet normális rendjének fölforgatására?
A szerző író
