Hozzászólásom Ékes Ilona cikkére reflektál (A gyermek nem árucikk, Magyar Idők, július 2.). Hiteles érvekre építkező írásának központi üzenete az élet egészének kártékony eldologiasodása, a gyermek (és anya), maga az emberi mivolt tárgyként kezelése, a gyermekjogi határok megsértése, a természet rendjébe való mesterséges beavatkozás, a materializálódás, amelyek ellen felemeli fegyelmezett és embertársi felelősségre felhívó szavát.
Vajon hányan értenek egyet vele a magyar ég alatt? Attól függ, mi van a fejekben a férfi-nő kapcsolatokról, a házasságról, családról, a nemi különbözőségekről, a nevelésről, hiszen ez jut kifejezésre az állásfoglalásokban és az életgyakorlatban.
A vélekedéseket pedig alattomosan és erőteljesen átmossa a korszellem, az a kultúra, amelyben élünk. Az egyedi véleményekben társadalmi normalenyomatok érhetők tetten. Hasonulunk egymáshoz, a „közvéleményhez” közelítünk vagy ezt fogadjuk el sajátként. Így formálódó véleményünk válik személyes ideológiává és mint „világnézet” az identitásunk tartóoszlopa lesz. Ragaszkodunk „igazunkhoz”. Ezt a vélt vagy tényleges igazat pedig hatalmas erők formálják.
A korszellem valójában egy láthatatlanul kifeszülő és szabályozó véleményháló. Ma ez az internetes világhálóban tetten érhető félelmetes valóság. Felülírhatja a törvényeket, hatalommá vált. Ömlik az információ, elvesztek a kollektív viszonyítási támpontok, nincsenek többé kőbe vésett törvények a fejünkben, a közvéleményt a hangos hangok formálják. Aki nem kiabál, azt nem hallják.
Aki nincs fenn a Facebookon, az nem is létezik. Normakövető társulási szükségletünk csapdájában, a sokszor hallott és hangos hangok uszályában bizonyos dolgokra akkor sem mondunk már nemet, ha a lelkünk mélyén máshogy érezzük, mert nem akarunk kilógni a sorból.
Ebben a kaotikus világban a férfi-nő gendermivoltra, a párkapcsolatra, a házasságra, a családra, a nevelési feladatokra és azok mikéntjére születő válaszokat is a konzumkultúra értékvilága és elidegenítő életgyakorlata alakítja ki, változtatja és kontrollálja.
Ki mondja meg, kinek áll hatalmában megmondani az „igazságot”, ha az elutasított keresztény Isten parancsolatai már érvénytelenek? Nyilván az, aki a trónt elfoglalja. Ez pedig a pénz mammona lett.
Robotikus létezésünk a kereszténység által képviselt, szeretetalapú élettörvényt kezdte pusztítani. Ha az emberi élet szentségének alaptörvényét, létezési parancsait és az ezt szentesítő Istent kikapcsoljuk, az ember alkotta új rendszerben a jelentések önkényesen relativizálódnak. Ezt tapasztalhatjuk! Az értékvilág csúcsára a kereszténység parancsolatai helyett a pénz és azok birtokosainak követelései kerültek.
A kereszténység megrendülése, erejének csökkenése más „isteneket” engedett fel a trónra. Hedonizmus, önzés, tulajdonszerzés, individualizmus, gyors felemelkedés, a legyen neked jó öröme és a haszonelvű élet hajszolása dominál. Nem tudsz kilépni a pörgésből, sodrásból. A kapcsolatokban pedig tárgyként bánunk egymással: felhasználó, elhasználó, eldobó és a hibásat már nem is javító viszonyokban tengődünk.
Az átmaterializálódott és robotizálódott életnek nincs vagy alig van átszellemítő tartalma, ezt a spirituális töltést a hatalom fölé épülő, azt átható emberszolgálati szeretet jelenthetné. A világrendből száműzött Isten helyére telepített új istenek – a pénz, a hatalom, a tulajdon – földhözragadttá és kiszolgáltatottá teszik az életünket.
Amiről Ékes Ilona szól, annak minden tétele a materializálódott világ tárgyiasult kapcsolatkezeléséből vezethető le. A jelenségek egy össztársadalmi patológia kifejeződései. Aki más hiten, azaz világnézeten van, azt elsöpri a szellemi erőszak. A keresztény hívők nem hadakoznak, nem kiabálnak saját világértelmezésük védelmében, így túlkiabálják őket a hangosabb és erőszakosabb erők.
Hasadás történt a világrendben, megsértettük és naponta sértjük meg az élettörvényt mint egyetlen, kétségbevonhatatlan érvényességet. Ez pedig maga az emberi lét. Hogyan értelmezzük? Mi végre élünk? Mi az életünk értelme? Erre a kérdésre nem adható más válasz, mint amit már az első törvénykönyv és azóta is minden alapkönyv (Biblia, Tóra stb.) kimondott, megerősített. Ez pedig az élet védelme, tisztelete, szeretete, szolgálata és továbbvitelének parancsa.
Ennek szolgálatában áll a nemek evolúciósan meghatározott különbözősége, adottságaik, genetikájuk, életfeladataik munkamegosztás szerinti különbözősége, kromoszómáik, agyfélteke-dominanciájuk, hormonális működési különbségük, nemi differenciáik. Az emberi kultúrák történetében ezt az igazságpillért az életképes kultúrák soha nem vonták kétségbe. Ahol ez állt a szentesített törvények alapjában, és eszerint vált szét a jó és a rossz megítélése, ott az élet gyarapodott.
Az alaptörvény megsértése magának az életnek a pusztítása. A kereszténység is erre az alapra építkezett, erői azonban megroggyantak. Az élettörvényt felülírta az emberi hatalom önkényes törvénykezése, az előálló etikai relativizmus mindent viszonylagossá tett, a határok jó és rossz között, törvényes és törvénytelen között elmosódnak vagy átjárhatók. Érvényüket vesztik a régi határok.
Minden mindent jelenthet, bizonytalanná vált a férfi-női különbség, a nemi mivoltunk. A törvények értelmezési önkénye anómiához vezet, már nem bízunk a törvények erejében, védelmében. Nincs miheztartási rendszer, amely közmegegyezéssel érvényesülhetne.
A társadalmi nemi szerepek változásának kényszerét sem képes az életgyakorlat kiegyenlíteni, inkább uniformizálunk, és azt mondjuk: egyformának kell lenni. Kérdés, hogy mi mindenben? Az esélyegyenlőség ideájának eszmei túlkapásai már a biológiai nemi különbségeket eldöntő természeti törvényekre is „kihatártalanodnak”. Eszerint a biológiai nemi hovatartozást is magunk dönthetjük el.
Ki a férfi és ki a nő? Aki annak érzi és mondja magát. A család intézménye éppúgy erodálódott, mint a nemek egyértelmű határai. Ki az anya? Ki az apa? Mi a nevelésben az alapvető követelmény az utódnemzésre és szülésre képes, egészséges felnőtté neveléshez? Elég egy személy? Két apa? Két anya? Vagy talán majd egy robot? Elvileg már nem léteznek a határok.
A férfi, nő, gyermek szent hármas, amely a családot jelentette, kétessé vált. A család eredeti embernevelő funkciója megrendült, hiányossá vált. Egy borderline világzavar állapotában, az igazság helyett a szubjektív érvényességek szorítójában küzdünk azért, hogy mégis túlélők maradjunk: nemzzünk és szüljünk gyermekeket, teljesítsük az élettörvény parancsát, és saját boldogságunk érdekében (nem pedig bármely nyomásra) szüljünk gyermekeket.
A kanadai béranyaság és a két férfi „törvényes” szülősége kapcsán született írásában Ékes Ilona felvetései tökéletesen tükrözik az alapjaiban megrendült, megváltozott, materializálódott és embertelenedő konzumkultúra következményeit.
Aminek apropóján ír, az csepp a tengerben, a „nagy egész” radikális megváltozásának eseti illusztrációja. Egyelőre ugyanis nincsenek tudományos bizonyítékok arra nézve, hogyan változik a személyiség, mi lesz a társadalmi genderrel, ha két apa vagy két anya nevel fel egy utódot.
Az viszont már napjainkban is látszik, hogy a családrendszer sebzettségének milyen következményei vannak. Észrevehető és igazolható, hogy a nemi szerepek elbizonytalanodása, a szülőminták hiánya miképp feminizálja a férfiakat és maszkulinizálja a nőket, kibillentve őket eredeti szerepeikből. Ennek során erősödik a szinglikultúra, a fiúkat pedig mesterséges tréningeken edzik „férfiassá”. Mi a házasság és a család? A jelentéshatárok bizonytalanná váltak.
Ékes Ilona mindhiába hivatkozik az eredeti jelentés (anya, apa, gyermek) jelentőségére, a személyiségfejlődésre vonatkozó kutatások eredményeire, az anya és apa szövetségnek érzelmi fészket és életbátorságot adó erejére, a „letölthető” életmintát nyújtó családi közösség szerepére (mindez nem is vonható kétségbe!), mégis érzékelhető egy elsöprően agresszív ellenáramlat, amely szinte hasadást idéz elő emberi életünk eddig természetesen zajló menetében.
A gender és a család viszonylatában az esélyegyenlőségi eszme határsértő értelmezésének terjeszkedése tapasztalható itthon, Európában és szinte világszerte.
A törvényt a közvélemény nyomására alakítják, az új eszmény képviselői erőteljesen követelik az egyetértést, és megbélyegzik, aki más hiten van. Az emberi élet értelmezésében és értelmében (kiért élsz, miért élsz) bekövetkező hasadás két világtábort láttat. Az egyik a materiális-perszonális, a rejtett erőszak kényszerítő hatalma, a másik a kereszténység által képviselt, szeretetfilozófiájú erőrendszer. (Magam ez utóbbihoz tartozom.)
Az igazságok csatájában az is az esélyegyenlőségi jogok közé tartozna, hogy tisztelettel hallgassuk meg a másikat, és ne ítélkezzünk, ne stigmatizáljunk, hanem egymás nézeteit egységesen alárendeljük az életpróbának: hogyan vihető tovább az élet egészséges és életképes utódok felnevelésével? Döntsön az élet gyakorlatának időbeli, folyamati próbája, amely maga ad választ, hol és miben rejlik az „igazság”.
Ha pedig megrettentene bennünket a jelen káosza, hadd idézzem Nietzschét, aki azt üzeni az Im-ígyen szóla Zarathustra című írásában:
„Bizony mondom néktek, káosznak is kell ott lennie, hogy megszülethessen egy táncoló csillag!”
Reménykedjünk, és várjuk a csillag születését!
A szerző klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, professor emerita
