Mindenki kultúrkampfról beszél, holott még egyelőre csak konspirációs teóriák vannak, például olyanok, hogy Orbán Viktor a színe elé rendelte Szakács Árpád publicistát (nem tudni, miért pont ő lett a kiválasztott), és imígyen szólt: „Fiam, veselkedj neki az oknyomozásnak, és rántsd le a leplet mindenkiről, aki nem a nemzeti kultúra ügyét szolgálja, hadd tudjam meg, kik azok, és ebrudaljuk ki őket a NER-ből. A Magyar Időkbe írd meg, mert azt olvasom.”
Ilyen bárgyú elképzelései csakis azoknak a liberális újságíróknak támadnak, akik már bebizonyították okosságukat és Richelieu-t meg Machiavellit meghazudtoló fondorlatosságukat, amikor átvették az ellenzéki politikusoktól a marsallbotot, és olyan jól elbarmolták a politikai csatát, hogy Szun-Ce mester nyomban föltámadt, kiegészítendő A háború művészetét kabaréjelenetekkel.
Hogy milyen politikai elképzelések vannak a magyar kultúra hogyan továbbjáról, majd kiderül, most egyelőre az van, hogy megjelent egy nagyon kemény, nagyon provokatív cikksorozat, ami alaposan kiborította a bilit. Hogy alaposan kiborította a bilit, az nyilván azért van, mert a bili teli van-volt, ez nem új keletű, hanem állandó téma a jobboldali értelmiségi-művészi körökben, már jó ideje, csak épp senki nem vállalta, hogy ezt beviszi a közbeszédbe.
És hogy miért nem, arról külön tanulmányt lehetne írni, illetve írtak is többen, bár túl finoman fogalmaztak, mert – mondjuk végre ki – a töketlenség volna az egyik találó fogalom. Sajnos a nemzeti-konzervatív értelmiségi még mindig attól fél, hogy ha közzéteszi a véleményét, és kitör a ballib sivalkodás és hisztéria, akkor összedől a világ. Pedig dehogy dől össze.
Az óvatos, megfelelési kényszerben szenvedő kultúrkörből egy újságíró vette végül a bátorságot, hogy ezt a témát bedobja a közbeszédbe, a téma robbant, és most ott van, megkerülhetetlenül, a köztudatban, és most már mindenki kíváncsian vagy rettegve, esetleg reménykedve várja, mit fog tartalmazni a Kinek a kulturális diktatúrája? sorozat következő darabja. Nem tudjuk, mit hoz a kultúrpolitika, de azt tudjuk, hogy ez a cikksorozat kényes témákra világított rá, és ezeket a témákat sem a kultúrpolitikának, sem a művészvilágnak most már nem lehet megkerülnie, nem lehet többé a szőnyeg alá seperni.
A kormányzat eddig nem foglalkozott különösebben a kulturális szférában zajló csatározásokkal. Az elmúlt nyolc évben nem történtek destruktív lépések, aki ezt állítja, olvassa újra Szakács Árpád sorozatát, aki épp azt bizonyítja be cikkről cikkre, hogy bizony jócskán jutott pénz és lehetőség az ellenzéki pózban tetszelgő-szenvelgő művészköröknek is. Még több lehetőség is lett volna, ha nem bojkottálják az olyan nagyszabású intézmények építésében való részvételt, mint a Magyar Művészeti Akadémia vagy a tehetségkutató-gondozó-értékmentő Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG).
Summa summarum, az elmúlt nyolc év kultúrpolitikájának mérlegét kiválóan le lehet mérni a több száz új művészi életjáradékkal (MMA, Nemzet Művésze), a több mint háromezer művészt érintő nyugdíjpótlékkal (a mindenkori nyugdíjminimum ötszöröse), ami a 65. életévüket betöltött, állami művészeti díjjal kitüntetett alkotót ez évtől öröklétbe vonulásáig megillet, és számos nagy projekttel is, köztük a KMTG által működtetett Előretolt Helyőrség Íróakadémiával, ahol 45 pályakezdő író tanulhat, három esztendeig csinos tanulmányi-alkotói ösztöndíjjal megtámogatva.
A kormányzat a gazdasági sikerekkel arányosan évről évre növelte a kultúrára fordított összegeket, az elmúlt években szinte hihetetlen summák röpködtek a művészi térben, de ezen kívül nem igazán avatkozott bele a kultúra belügyeibe. Ami elméletileg helyes is egy demokráciában.
Csakhogy a magyar kultúrában senki nem beszél demokráciáról, hanem mindkét fél diktatúrát kiált. A baloldal orbáni diktatúrára panaszkodik, Szakács Árpád cikksorozata pedig azt bizonygatja, hogy mégis még mindig fordítva van, és bizony kérlelhetetlen tényekkel rukkol elő, fáj az igazság, azért is van akkora tiltakozás és persze helyeslés, drukkolás is.
Úgyhogy már nagyon itt az ideje meghatározni, hogyan tovább, mert a jelenlegi kulturális állapotokkal szemmel láthatólag mindkét fél elégedetlen.
A csetepaté sok mindenkit izgalomba hozott, nekem is számos megjegyzésem van, ebből is kerekedhet egy cikksorozat. Bemelegítőnek fölvetnék egy problémát, és ennek kapcsán föltennék egy kérdést.
Ugyebár, liberális felebarátaink egy égtájat ismernek: a nyugatot. Szinte egy évtizede azt halljuk, hogy a gonosz kormány le akar tépni minket a nyugat tápláló kebeléről, és kétes keleti irányokba terel bennünket. Ugyanis a liberális elképzelések alapján nekünk semmi egyebet nem kellene tennünk, mint a nyugati trendeket majmolnunk, a Trianon-téma helyett például a 72 gender szivárványszínű világát boncolgatnunk, társadalmi érzékenyítés céljából, és művészi fotókat a Pride-ról készítenünk, nem pedig az ezer székely leány napjáról.
Móra Ferenc művei helyett Harry Potter szerepeljen a tankönyveinkben, és úgy egyáltalán, áhítattal lessük, mi történik a berlini kultúrkörökben, és ha azok lenyisszantják a himbilimbijüket, azonnal vágjuk le mi is. A nyugat ugyanis valahogy úgy él a képzeletünkben, mint az a kultúrkör, amelyet Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Dante, Shakespeare, Goethe stb. neve fémjelez.
Csakhogy ez már a múlté, ezeket a jeles urakat a nyugati bölcsészkarokon már „halott fehér csávóknak” titulálják a legújabb bölcsészgenerációk, és helyettük feminista és gyarmati írókat, „gondolkodókat” követelnek tananyagként. Az előbbiekhez mérhető alkotó, gondolkodó már rég nem érkezik onnan, ellenben a szemét, a fekália, a kulturális szenny csak úgy ömlik.
Magyarországon a könyvnyomtatás áfakulcsa öt százalék. Így támogatja az állam jóhiszeműen a könyvkiadást, csakhogy föltehetjük a jogos kérdést, hogy a könyvüzleteinket elözönlő szenny mennyire nevezhető kultúrának.
A borzalmas gyerekkönyvek, a külföldi és hazai celebek baromságai, a hogyan tisztítsuk ki a májunkat és a csakráinkat típusú, ostoba kuruzslással teli, népbutító életmódkönyvek, a hogyan váljunk egy könyv elolvasásával csúnyából, butából és csóróból széppé, okossá, sikeressé típusú kreténségek, a legbunkóbb ponyvák. Mégis, miért kell nekünk az angol királyi családba beházasodott Meghan Markle nevű celebről szóló pletykakönyvet áfakedvezményben részesítenünk, és így növelni a piaci esélyeit?
Mert az magától értetődő, hogy egy művészi értékű könyv, akár egy minőségi lektűr piaci esélyeit növeljük a kedvezménnyel, de miért kell favorizálni a kulturális környezetszennyezést, azt nem értem.
Persze, lehet azzal érvelni, hogy erre van igény, ezt keresi a nép, mert igénytelen, csakhogy nekünk nem a közízlést kellene kiszolgálnunk és tovább züllesztenünk, hanem javítanunk kellene azt, és előnybe hoznunk a minőségi kiadványokat. És ritkítanunk kellene a könyvfelhozatalt, mert ha egy vásárló úgy megy be könyvet vásárolni az üzletbe, hogy nem tudja, mit akar, legtöbbször a sötétben tapogatózik, és sokkal nagyobb az esélye annak, hogy egy értéktelen könyvvel távozik, mint annak, hogy rábukkan a legalsó polcon eldugott, valódi értéket képviselő műre.
Aki pedig feltétlenül szennyet akar olvasni, az fizessen többet érte, ne áfakedvezménnyel csökkentett áron vásárolja meg. Aki szennyet akar kiadni, szennyből akar meggazdagodni, az pedig kockáztasson nagyobbat, miért is kapna rá kedvezményt? Miben különb egy ilyen szemét egyéb árucikkeknél, hogy alacsonyabb legyen az áfakulcsa?
Nem véletlenül kezdtem ezzel a sorozatomat. Ez ugyanis inkább egy példázat, mintsem megvalósítható dolog, ugyanis szétválasztani az ocsút a búzától ez esetben szinte kivitelezhetetlen. De jól példázza, hogy egy olyan istállóban vagyunk, mint amilyen az Augiászé volt, melyben olyannyira felgyülemlett a fekália, hogy csak egy félisten tudta kitisztítani: Herkules.
Nekünk is volt egy ilyen Herkulesünk, aki igen tisztes reformot valósított meg a két világháború között: Klebelsberg Kunó. De ma sokkal nehezebb dolga lenne, mert akkor elsősorban az analfabetizmussal kellett megküzdeni, manapság viszont egy több évtizedes rombolás és egy több évtizede terjedő ideológiai hülyeség következményeivel.
Művészetünket, oktatásunkat, humán tudományainkat megfertőzték, szétzilálták az elmúlt évtizedek során. A globális összkép katasztrofális, és a kultúrharcot azért kell megvívni, hogy mindez visszatérjen a normalitásba. Ugyanis nemzedékről nemzedékre butulunk – ez az, amit egyesek haladásnak neveznek. Szerintem nem haladás az, ha mi még értettük Jókai Mór nyelvét és gondolatait, a kölkeink pedig nem.
Folytatása következik, a részletek felé…
