1952 óta működik a délvidéki Magyarkanizsán az írótábor. Ez a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő magyar írótábora.
A legismertebb, a tokaji csak húsz évvel később, 1972-ben kezdte meg éves nyári találkozóinak sorát. Azután 2003-ban új ember kapta kézbe a kanizsai találkozók dolgát, aki úgy döntött: kevésbé elvont, kevésbé köldöknéző, a közéletiség és az eszmei felelősség jegyében és nevében alkotó, ha úgy tetszik, igenis népben-nemzetben gondolkodó pályatársakra alapozva kívánja évről évre biztosítani a magyarkanizsai írótábor törzsrésztvevőinek nagy részét.
Maga is költő, író lévén – a Délvidék egyik legelső, máig emlékezetes szociográfiája, a Bánság déli részén található, elfeledett és döbbenetes Delibláti homokpusztát bemutató kötet az ő nevéhez fűződik (Tari István: Homokba kapaszkodva, Forum, 1985) – belevágott.
Hívószavára egy-két éven belül szeptemberenként a kanizsai Tisza-parton együtt volt Kárpátaljáról Vári Fábián László és S. Benedek András, a Nagyalföldről Buda Ferenc és Sarusi Mihály, a Dunántúlról Bobory Zoltán és Bence Lajos, Felső-Magyarországról Serfőző Simon, Budapestről Kalász Márton, de ott volt Szakolczay Lajos és Csák Gyula, Bertha Zoltán, Pomogáts Béla, Döbrentei Kornél és Ács Margit is. Meg még sokan. És persze a házigazda délvidéki magyar irodalom legjava, Hornyik Miklós, Dudás Károly, Bogdán József, Bata János, Vicei Károly, Vajda Gábor és a többiek.
Ez így ment évekig, egészen 2012-ig. Akkor a másik fő szervező, Kanyó Zoltán tragikusan korai halálát követően történt valami. Az írótábort „a helyi erők” különféle mondvacsinált okokkal megfúrták, és az egyik elkövető kimondta az elhíresült mondatot: „A turulmadár végre elrepült Kanizsáról.”
A história, bevallom, Szakács Árpád és Prőhle Gergely mostanra ugyancsak elhíresült vitája és a hozzászólások kapcsán jutott eszembe, egy definícióval egyetemben. Szűznemzés szavunkról azt írja a lexikon: ez a szaporodásnak az a módja, midőn az újszülött termékenyítetlen petéből fejlődik ki, tehát a hím közreműködése nélkül; nem duális tevékenység, vagyis megtermékenyítő aktus következtében történik meg a szaporodás. Jelentem, bármily hihetetlen: ennek speciális magyar változata is létezik. A szűznemzés különleges magyar módjának ismerete és megértése nélkül, attól tartok, szinte lehetetlen bármit is tenni abban a súlyos, a szellemi életünket alapjaiban meghatározó ügyben, amelyet Szakács Árpád purgatóriumos írása elénk tárt. Amelynek a hozzászólásokkal, az egész vitával együtt sok egyéb mellett egyik legfőbb tanulsága, hogy az aktushoz, feleim, biza két ember, duó szükségeltetik.
Már jó ideje megfigyelhető a magyar kulturális életben – alighanem régi jó kádárista maradványként – egy igen-igen jellegzetes, elterjedt és nagy előszeretettel alkalmazott eszmei-erkölcsi-taktikai-stratégiai alapállás, attitűd és magatartásminta, amit egyféle „egy ide, egy oda”, újmódi Kállay-kettősnek is lehetne nevezni. Újfent gyanakodom: alighanem most is az érdek lógatja ki a lólábát. A szálak Magyarkanizsáig és tovább vezetnek.
Induljunk ki a közismert tényből: az 1987–88-ban kezdődő korszak igen rövid időn belül látványos könyörtelenséggel felmutatta, hogyan és miként válik el ama fekália a májtól: nemcsak a sokak által finnyásan emlegetett szekértáborok álltak fel (újra) és mutatkoztak meg teljes leplezetlenségben (noha szekér igazából csak az egyik oldalon volt, a másikon valószínűleg valami nyugati autócsoda), de nemsokára olyan támadássorozat indult, ami akár megrendítőnek is nevezhető.
Nemcsak az első szabadon választott kormány, hanem a teljes nemzeti érzelmű elit ellen. Az offenzíva szinte megsemmisítő erejűnek látszott. Csoóri Sándor Nappali holdja után az autodafé már szorosan összeötvöződött az Apák és fiúk utáni Csurka-rémteremtő nagy hadjárattal meg a többi kisebb hadművelettel, és tegyük hozzá rögtön: mindez csak a jéghegy csúcsát és a kezdetet jelentette.
Szinte mindenki sorra került: nem feltétlenül a pocskondiázás-rágalmazás módszerével, de az elhallgatás, a részleges vagy totális mellőzöttség, a lekicsinylő nemtörődömség, az érdemtelen és méltánytalan háttérbe szorítás, mondjuk ki: a kiszorítás metódusainak imponálóan változatos alkalmazásával is.
Egy-két nagyobbnak tűnő állomás, mint a Döbrentei Kornél körül kavart 2004-es hisztéria, a Böszörményi út és az Istenhegyi út sarkán a turulmadár-emlékmű felállítása elleni agressziókísérlet vagy például nem túl régen a Szakály Sándor „idegenrendészeti” kijelentése miatt keltett eszelős műbalhé egy hosszú, következetes és (ez a lényeg) igen nagy hatású folyamat része csupán.
Ami a hatást illeti: a magyar értelmiség tekintélyes, nem a támadókhoz tartozó, az „innenső ” táborhoz sorolható része egyszerűen megriadt mindettől. És vitatható módon bár, de úgy-ahogy érthetően önmentésbe kezdett.
Végtére is élni kell, és a fűszál is meghajlik a szélben. Nemcsak arra jöttek rá, hogy kétfelé játszani nemcsak a Kállay-kettős mintájára lehet, de arra is, hogy igazán kényes, választásra, nyílt kiállásra késztető határhelyzetekben gondosan kialakított sumákolási technikával önmaguk mentése érdekében, meggyőződésük szerint a lehető legfájdalommentesebben miként hagyhatók cserben agyoncsépelni kezdett társaik. (Csoóri is, Döbrentei is sokat mesélt e sorok írójának.)
Nem a bántás szándékával, de ténymegállapításként közlöm: ez az attitűd számos ponton tetten érhető a Szakács–Prőhle-vitában és a hozzá kapcsolódó megnyilatkozásokban. Igen, elérkeztünk ama szűznemzéshez, magyar módra.
Túl azon, mennyire lehangoló, ha érett, értelmes és tehetséges emberek meg vannak győződve arról, hogy lehet egyszerre szeretkezni és szűznek is maradni (pedig csak Kierkegaard kellene hogy eszükbe jusson), a jelenség, sajna, össztársadalmi méretű. Különben nincs ez a vita, és Galgóczi Erzsébet után szabadon Szakács Árpádnak nem kellett volna feltennie a több mint költői kérdést: kinek a kulturális diktatúrája? A régi megalkuvások, a Kádár-korszakbéli sunnyogások, egzisztenciális ihletettségű öncenzúra-burjánzások, kígyózások, méricskélések sorra-rendre visszaütnek.
Jelentkeznek, láthatóvá válnak. Átütnek a magyar szellemi életen, mint kötésen a vér. Régi bűnöknek hosszú az árnyékuk. A legeslegnagyobb baj pedig az, hogy sok szempontból éppen a szűznemzés sajátságos hazai változatának köszönhető mindez.
Fentieket kiegészítésnek (is) szánom a vita két hozzászólása, Szentmártoni János Néhány szó, mielőtt ölre mennénk és Ács Margit Esélyek a kultúrkampf túlélésére című írása után. Leszámolni tehát az egyoldalúsággal és az aránytalanságokkal – teljesen egyetértek. „Persze elsősorban nem valakiknek a kárára (…), szerencsésebb volna inkább egyeztetni, összehangolni a véleményeinket, tapasztalatainkat, mielőtt már az elején ölre mennénk egymással” – mondja Szentmártoni János.
Minden leszámolás, minden gyökeres változtatás óhatatlanul valakik vagy valamik ellenében – tehát valakiknek a kárára történik, szükségszerűen és elkerülhetetlenül. „Ha egy helyzetet már választottál, a másikról le kell mondanod (…), kétfelé nem nyújthatod ki a kezed sem segítségért, sem haszonért”, írja Illyés Gyula Zsidó sebek és bűnök című, 1935-ben a Nyugatban megjelent, újfent figyelmünkbe ajánlandó írásában. Egyeztetni, összehangolni pedig mindig csakis azokkal lehet, akikben bizonyíthatóan van ilyesmire hajlandóság. Ugyan ki akart egyezkedni amonnan 1990 őszén Csoóri Sándorral vagy 1994–96 táján Csurka Istvánnal? Coki, mondták nekik. Igaz, nekik sem jutott eszükbe semmi ilyesmi. Merthogy pontosan tudták, hogy nem lehet.
,,A szellemi élet területén radikális beavatkozással csak ártani lehet, tovább torzítani a torzat”, írja Ács Margit, hozzátéve, hogy Prőhle csupán olyan teret akar létrehozni, ahol össze lehet engedni a vadakat. További védelmében hozzáteszi: „Ez a törekvés támogatást érdemel, s a példa követését.” Később Szakács Árpádot felvilágosítja, hogy „az irodalomban, a művészetben nem tanácsos úgy eljárni az ellenféllel szemben, mint a politikában”, sőt likvidálást emleget.
De hát könyörgöm: eddig ki likvidált kit? Netán az úgynevezett népnemzetiek (helyesen: népi-nemzetiek)? És nem a politika járt-e el velünk szemben a féktelen antiszemita hisztériával, az elmebeteg fasisztázással, a gátlástalan lejáratókampányok özönével, és nem ez a radikalizmus ártott-e igazán?
És mi van ama igazsággal, hogy mindenki ellen a saját fegyvereivel kell küzdeni? Ungváry Zsolt egyik kiváló szatírájában fogalmazta meg Csaba királyfi axiómáját, kinek a jámbor atyafi arra hivatkozik, hogy ki kardot fog, kard által vész el: „Én úgy látom, az vész el, aki nem fog kardot.” (Hát igen: Kapisztrán János imái aligha állítják meg a törököt Nándorfehérvárnál. Ennyit az összeengedés esélyeiről.)
Mielőtt az írószövetség elnökének és az általam régóta nagyra becsült, a rendszerváltozás óta eltelt időszak egyik legragyogóbb novelláskötetét (Kontárok ideje) megalkotó Ács Margitnak jóvoltából beállna a treuga Dei, a létrehozandó mennyei béke teréről üzenem: nem oda, Buda! És Ugocsa tényleg non coronat, ezután sem. Meglehet, mint annyiszor, most is Erdély mondja ki az utolsó szót, Bethlen Gábor és Tamási Áron szellemében („Ilyen bolond is csak én lehettem, hogy magamra eresztettem őket”, írja Tamási a Szülőföldemben).
Nemrégiben a Székelyföldön jártam, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat egyik képviselője büszkén mutatta a város egyik terén néhány éve fölállított, gyönyörű új turulszobrot, rajta György Attila pályatársunk szavai: „Legendáinkból érkezett, óvott küzdelmeinkben, s a jövendőbe vezet.”
Bizony.
Annak a szánalmas, a magyarkanizsai turulmadár elrepülésére áhítozó senkiházinak (és a többinek) meg üzenjük: a turul marad. A Böszörményi úton és Magyarkanizsán is. Mindenütt.
A szerző író