Előzményként megemlíthető, hogy a sajtó néhány éve széles körben beszámolt azokról a családjogi perekről, amelyekben az egyik önkormányzat megpróbált hozzájutni ahhoz az összeghez, amelyet intézetben elhelyezett idős személyekre fordított.
A bíróság akkor úgy látta, hogy a gyermekektől nem várható a díj kifizetése, hiszen az alkotmány mint jogforrás távol áll a civil élettől, a közvetlen családjogi viszonyoktól.
A joghézag persze precíz szabályokkal általában áthidalható. A polgári törvénykönyv (Ptk.) napirenden lévő módosítása, kiegészítése hozzájárulhatna, hogy létrejöjjön a kapcsolat az alaptörvény elvi tétele és a mindennapok gyakorlata között.
A Ptk. ugyanis a jövőben azt az új előírást is tartalmazná, hogy aki az idős szülőkről a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés alapján köteles lenne, az a gyermektől egy éven belül követelheti a szükséges ellátás ellenértékének megtérítését. Az indokolásból kiolvasható, hogy az eltartás és a gondozás két külön kategória.
Az állami és az egyházi szociális intézmények például nem eltartási kötelezettségüket teljesítik – ez családjogi alapon a gyermek feladata lehet. Az intézmények, adott esetben díjfizetés mellett, állami és egyéb forrásból szolgáltatást nyújtanak a rászorulóknak.
A kérdés most már csak az, hogy az összhangot hogyan lehet megteremteni a két kategória között.
A rendezést szolgáló törvénytervezet fogadtatása a nyilvánosságban eddig meglehetősen ellentmondásos volt.
Sokan arra következtetnek, hogy az állam megpróbál kivonulni a szociális ágazatból. Mások viszont úgy látják, hogy ez indokolható, hiszen az idős generációkhoz tartozó emberek száma növekszik, az aktív korosztályok adófizetési képessége viszont korlátozott.
Régi tapasztalat emellett, hogy az intézeti gondozás állami finanszírozása – különösen vidéken – ellenérzést vált ki olyan esetekben, amikor az ellátottaknak nagyobb értékű vagyonuk, házuk, nyaralójuk van, s ezeket a végén a családtagok tehermentesen öröklik.
Megtérítési kötelezettségük nincs, a gondozási díjból utólag sem kell részt vállalniuk. Mindehhez hozzájárul, hogy a legutóbbi időkben sok fiatal felnőtt vállalt munkát külföldön, az idős szülők ellátása viszont nemegyszer a hazai közösség feladata maradt. Többen disszonánsnak tartják, hogy az érintett kint dolgozik, az intézetben elhelyezett szüleit látogatni sem nagyon tudja. Némelykor csupán a hagyatéki tárgyalásra jön haza, hogy az örökségét átvegye a közjegyzőtől.
Mindezek persze csak az általános, főbb szempontok. Ezer és egy további kérdés vetődhet fel, ha az új civil rendelkezéseket elfogadják és bevezetik. Az ugyanis szép és biztató, hogy ha perre kerül majd sor, a bíróság megvizsgálja a konkrét körülményeket, és azután dönti el, kell-e gondozási díjat fizetnie a felnőtt gyermeknek, akár csupán a szülők nyugdíját meghaladó összeg erejéig is.
Az ítéletet sok esetben nem lesz könnyű végrehajtani, előfordulhat például, hogy a kötelezett elveszíti a munkáját vagy maga is megbetegszik. Ilyenkor ő pereljen a bíróságon? Megnehezítheti még az ügymenetet, hogy a felnőtt gyermeknek a saját gyerekeit is el kell tartania.
Jó lenne továbbá tudni, hogy az adott gondozó intézménynek konkrétan milyen szolgáltatást kell nyújtania a befizetett összegekért. Ha ugyanis az ügyfél tartozik, akkor nyilván követelhet is.
A személyes, családi viszonyok sokfélék, változatosak. Szinte megjósolhatatlan, milyen bonyolult esetek állnak majd elő, s ezen az sem változtat, hogy a szociális ellátás jelenlegi helyzete bizony felülvizsgálatra szorul. A képviselők politikai felelőssége, hogy mindezt alaposan megfontolják, mielőtt meghozzák döntésüket.