Megfigyelték, milyen mély analógia fedezhető fel a szovjet kommunista párt és a Jobbik pályafutása között?
Először is Sztálin elvtárs, aki a forradalom után viszonylag kis hal, nem is nagyon ismerik, de bíznak benne, átvette a hatalmat az alapító atyáktól 1922-ben, majd fokozatosan kiszorított mindenki mást a régi gárdából.
Utána jött némi politikai irányváltás a kezdeti világforradalmas elképzelésekkel szemben: elég lesz azt a kommunizmust egyelőre felépíteni egy országban is, az is épp elég macerás.
Aztán Sztálin elvtárs a 30-as években meglehetősen hatékonyan bizonyította be a régi bolsevikokról, hogy nem voltak mások, mint a világforradalom ravasz árulói, az Ohrana vakbuzgó ügynökei, valamint szabotőrök, gyilkosok, mi több: trockisták. Nem nagyon merte senki megkérdezni, hogy miként vezették akkor az SZKP-t egészen addig.
Ezeket a kiérdemesült funkcionáriusokat, tisztviselőket, katonákat, gazdasági szakembereket, művészeket stb. aztán kizárták a pártból, majd Pravda-cikkek, perek, börtönök, merényletek, gulág, kivégzések következtek.
De közeleg a világháború: először a reálpolitika nevében szövetség a németekkel, majd a náci fenevaddal szemben Sztálin összefog a sokáig főellenség imperialistákkal, s megnyerik a világháborút, bezsebelnek egy egész terjedelmes kis gyarmatbirodalmat. Utána boldog az egyeduralom egészen a haláláig, mikor is az utódok azonnal elkezdtek rivalizálni, s a klasszikus tradíció szerint egymást kinyuvasztani.
Lavrentyij Berija meg a haverjai rövidesen eltávolítva, jött a nem kevéssé szangvinikus Nyikita Hruscsov, aki szörnyen titkos beszédében megállapította, hogy minden eddigi elhajlásért Sztálin elvtárs volt a felelős, ő egyedül, meg az őt körbelengő személyi kultusz.
No és akkor nézzük a Jobbikot: az alapító atyák – Kovács Dávid, Nagy Ervin – a küzdelemben megfáradva átadják a hatalmat Vona Gábornak, aki viszonylag kis hal, nem is nagyon ismerik, de bíznak benne.
Vona fokozatosan kiszorít mindenki mást a régi gárdából, mire az alapító atyák kilépnek. Vona vezetgeti a pártot, még sikereket is ér el, sőt, komoly sikereket ér el, mígnem jött némi politikai irányváltás a kezdeti nemzeti radikális elképzelésekkel szemben: elég lesz azt a radikalizmust egyelőre takaréklángon is égetni, az is épp elég macerás.
Választási küzdelem 2017–18: a „fidesznyik fenevaddal” szemben Vona összefog a sokáig főellenség ballibekkel, s kijelenti: megnyerik a választást, bezsebelnek egy egész terjedelmes kis országot.
Utána boldog egyeduralom következett volna, de valahogy megbicsaklott a dolog: az öntudatra ébredt, néppártosodástól hevülő keblű, helyesen és pártszerűen szavazó tömegek helyett megvezetett, propagandával elbutított és rettegésben tartott Fidesz-alattvalók vettek részt a választáson és siklatták ki a tervet. Vona lemondott – itt bicsaklik a párhuzam, ilyen Sztálin elvtársnak meg nem fordult volna a fejében –, s az utódok azonnal elkezdtek rivalizálni, tehát a klasszikus tradíció szerint egymást kinyuvasztani.
Toroczkai László meg a haverjai rövidesen eltávolítva, jött a nem kevéssé karizmatikus Sneider Tamás, meg a kiváló politikai érzékű Gyöngyösi Márton, akik nap mint nap megállapítják nyilvános és titkos (de természetesen azonnal kiszivárogtatott) beszédekben, hogy minden eddigi elhajlásért az éppen tegnap kilépő prominens jobbikosok voltak a felelősök, ők egyedül, meg az őket körbelengő korrupció. S a régi gárdát száműzték – gulág híján, Recsk is bezárva – egészen Ásotthalomig.
Most itt tartunk. Meg a kívülről átláthatatlan frakcióharcoknál, amikor már egymásról is szivárogtatnak, egy kis pénzlenyúlós történetnél, néha egy kis dicsekvést kocsmai hőstettekről, hadd nyugodjon meg az a pár megmaradt szélsőradikális, hogy azért a Szávay István-féle zsidóverő szóbeliséget még nem sikerült teljesen elnéppártiasítani.
S amíg várjuk a további nagyszabású fejleményeket, addig egy pillanatra képzeljük el ezt a történetet egy másik párttal, mondjuk a Demokratikus Koalícióval.
Hogy megesik egy szép napon, miszerint Gyurcsány Ferenc javasolja a Parlamentben a magyar–ukrán alapszerződés felmondását a kárpátaljai magyarok diszkriminációja okán, Vadai Ágnes sajtótájékoztatón követeli az ’56 utáni megtorlások felelőseire az elévülés törvényi szabályozásának eltörlését, Gréczy Zsolt pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy semmi akadálya a Fidesz nemzetpolitikai szempontból hasznos kezdeményezései támogatásának, úgyhogy a DK rögvest beterjeszt egy törvénymódosítási javaslatot a kettős állampolgárságú külhoni magyarok fokozott gazdasági támogatására.
És a DK összes képviselője, önkormányzati embere, funkcionáriusa és csinovnyikja szótlanul bólogat. Páran helyeselnek. A támogatók tovább támogatnak, bár némi lemorzsolódás azért a közvélemény-kutatások szerint tapasztalható, de a pártvezetés szerint ez a hibahatáron belül van, és ha a média nem lenne olyan ellenséges, akkor észrevennék az új belépők fokozódó invázióját.
Ugye, mennyire életszerű! De a Jobbikkal mégis ez történt, s történik nap mint nap.
Mert most sem világos, miként eshetett meg, hogy a Jobbik vezetése árulókkal, Fidesz-bérencekkel és megvásárolt korruptakkal volt tele, akiket most hál’ isten sorra lelepleznek és kiakolbólítanak a pártból. Már hosszú-hosszú hónapok óta egyre csak tisztul a Jobbik, lassan már olyan hófehér, mint Ágnes asszony lepedője.
De a sztori másik fele még szánalmasabb: a dérrel-dúrral beharangozott 2018. májusi választási győzelempropagandát röhögés nélkül végigmantrázó Jobbik-prominensek az összeomlás előtti utolsó pillanatokban megvilágosodnak, hogy jé, itt balratolódás mutatkozik, ez pedig az én patyolattiszta lelkiismeretemmel nem összeegyeztethető!
Majd elöntik a sajtót az ilyen típusú nyilatkozatokkal: „én végig belülről bomlasztottam a balra tolódó irányzatot, mindent megtettem az egy és igaz radikalizmus fenntartásáért, de hát nem volt nékem valódi hatalmam semmi, mert azt Vona meg Szabó Gábor dugdosta a farzsebében, hiába voltam én ilyen-olyan elnök meg alelnök itt és amott, nem avattak be ezek semmibe engemet.”
Ugyanígy bomlasztották annak idején az MSZMP-t is belülről, mondván, ha én nem vállalom, akkor egy sokkal rosszabb jönne, tehát összeszorítottam a fogamat és valahogy elviseltem a nómenklatúralétet.
Budaházy György volt az egyetlen talán, aki felvetette, hogy inkább végig kellene gondolni, mi és miért is történt és történhetett így.
És a commedia dell’arte – avagy tán inkább szomorújáték – megy tovább, nap mint nap, a média meg szorgosan tudósít a Jobbikon belüli egyre kisszerűbb fejleményekről, a riporterek harsány hahotázás helyett rezzenéstelen arccal kérdeznek, és hallgatják a végtelen politikai érzékről tanúskodó válaszokat, és senki nem szégyelli magát.
Egy-két ismeretlen vidéki jobbikostól eltekintve senki nem mondja, hogy jó, rendben, eddig tartott, ez már nekem is sok, itthagyom az egészet, és bármilyen kínkeserves lesz is, elmegyek dolgozni…
A szerző könyvkiadó