Az illegális migránsok befogadása ügyében a balliberális, fősodratú politikai áramlat elitjének kulcsszava mostanában a szolidaritás. A szolidaritást kérik számon azokon a közép- és kelet-európai országokon – elsősorban is Magyarországon és Lengyelországon –, amelyek nem kívánják elfogadni a kötelező betelepítési kvótákat, egyáltalán, nem fogadják el Brüsszeltől és a magállamoktól a migránsok korlátlan befogadásának koncepcióját.
Meggyőződésem, hogy a szolidaritás hangoztatása mélységesen álságos és hazug reakció a brüsszeli elit részéről. Mert hiszen mikor, milyen esetben lehet beszélni szolidaritásról? Mi egyáltalán a szolidaritás?
A Wikipédia szerint „közös, kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás. A meglévő közösség ösztönösen vagy tudatosan korlátoz bizonyos egyéni vagy csoportérdeket, hogy kölcsönös kötelesség- és segítségvállalást hozzon létre a közösségen belül vagy más közösségekkel. Indítéka a társadalmi egymásrautaltság, vagyis a közérdek.” A Magyar Katolikus Lexikon szerint pedig közösségvállalás, sorsközösség. Ezekből a megfogalmazásokból világosan kiderül, hogy szolidaritás egy meghatározott közösségen belül képzelhető el. Alapja pedig a közösség érdeke, ha tetszik, a közérdek.
Közösségről azonban akkor beszélhetünk – s ezt már én teszem hozzá –, ha a közösségnek van mitudata, ethosza, ha a közösség tagjai megegyeznek az alapvető közös érdekekben, amihez szolidárisak tudnak lenni. De vajon az Európai Unió olyan közösségnek tekinthető-e, amelyben közösek az alapcélok, közösek az érdekek?
A válasz: eredetileg léteztek ilyen közös célok és értékek, ezeket az 1992-es maastrichti uniós szerződésben, később a lisszaboni szerződésben fektették le. Ide tartozik az európai béke, a demokrácia és a jogállamiság, az emberi és állampolgári jogok tiszteletben tartása, az áruk, a termékek, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása, tehát a szabad piac, és nem utolsósorban a tagállamok, a nemzetállamok egyenjogúságára épülő, a legfontosabb kérdésekben konszenzuson alapuló közös döntéshozatal.
De vajon a közösen vállalt értékek és célok között szerepel-e, hogy az Ázsiából, Közel-Keletről és Afrikából érkező, többnyire illegális bevándorlók – és csak kisebb részben menekültek! – korlátok nélkül, tömegesen, akár többmilliónyian érkezhessenek az uniós tagállamokba és ott letelepedjenek? Vajon közösen vállalt érték és cél volt-e az alapszerződésekben Európa iszlám vallású népekkel való keveredése, a kevert etnikumú és vallású Eurábia megteremtése?
A válasz: nem. Annak eldöntése, hogy ki mennyi bevándorlót fogad be a saját hazájába, kizárólag tagállami hatáskörbe tartozott. A brüsszeli elit – az Európai Bizottság és az Európai Parlament balliberális többsége, illetve a vezető magállamok politikusai – ezt az állapotot most meg akarják változtatni, méghozzá radikálisan. A migráció kapcsán ez idáig meglévő tagállami szuverenitást meg kívánják szüntetni, s helyette egy központilag irányított bevándorláspolitikát akarnak ráerőltetni a közép-európai országokra. Ráadásul – s ez különösen elképesztő – immáron szakítani akarnak azzal az alapelvvel is, hogy míg a politikai menekülteket a genfi és dublini egyezmények alapján be kell fogadni, addig a gazdasági bevándorlókat nem kötelessége senkinek befogadni. A legutóbbi bizottsági és EP-határozatok már egyértelműen arról szólnak, hogy a jobb élet reményében érkezők (bevándorlók) előtt is meg kell nyitni a kapuinkat. S tenni kell ezt kötelező kvóták alapján.
Brüsszel tehát olyan valamihez kéri, sőt követeli a tagállamok szolidaritását, ami eredetileg nem szerepelt a közösség céljai és értékei között! Ezt a célt ő találta ki, ő határozta el, a tagállamok megkérdezése és beleegyezése nélkül. Egy közösség tagjai csak abban lehetnek szolidárisak egymáshoz, ami valóban a közösen vállalt céloknak és értékeknek megfelel.
Hogyan is lenne az, ha egy családon belül a családfő egyszer csak azt mondaná a család tagjainak, hogy mától ő kártyázással próbálja előteremteni a megélhetéshez szükséges jövedelmet, lesz, ami lesz, s ehhez kéri a többiek, különösen a feleség szolidaritását? Hogy is lenne az, ha egy vallási közösség vezetői azzal állnának elő, hogy mostantól már más vallások isteneit is egyaránt szeretniük kell a híveknek, s ehhez kéri a közösség szolidaritását? S hogy is lenne az, ha egy ország kormánya azzal fordulna az állampolgárokhoz, hogy mostantól egy nagyhatalom tagállamává akar válni, s ehhez kéri a honfitársai szolidaritását? Mitől lenne ez szolidaritás?
Nem: Brüsszel egy, az uniós közösség életét alapvetően átalakító diktátumhoz kéri a tagállamok hozzájárulását. Brüsszel a kötelező kvóták elfogadásához, a migránsok tömeges beengedéséhez nem szolidaritást kér, hanem behódolást. Behódolást egy központi akarat előtt, amely felülről, autokratikus módon kívánja megszabni az unió céljait és értékeit.
S éppen a migránsok befogadásával kapcsolatos szolidaritás – azaz behódolás –, amennyiben megvalósul, egyben gyökeresen átalakítja az unió teljes rendszerét úgy, hogy erről sem kérdezik meg a tagállamokat. A bevándorlás szabályozásával – ahogyan brüsszelien fogalmazzák Európa kevert fajúvá változtatását – két legyet ütne egy csapásra az uniós elit: egyfelől elérnék a migrációval kapcsolatos céljukat, s ezzel párhuzamosan óriási lépést tennének a szuperföderális Európai Egyesült Államok irányába.
Ennek felismeréséhez szerencsére mindig segítségünkre sietnek olyan elvadultabb, meggyőződéses globalista és föderalista politikusok és közéleti személyiségek, akik nem bírnak parancsolni a szájuknak és elszólják magukat. Ilyen Soros György is, aki a globális pénzügyi elit világtársadalommal és új világrenddel kapcsolatos terveiről írja le, mondja el, amit érdemes tudnunk, de ez esetben számunkra még fontosabb Martin Schulz. Nos, a nyolc általánost végzett, indulatos német politikus mindig is nyersen és őszintén beszélt a bevándorlás szükségességéről, nyersen és őszintén utálja a magyar és a lengyel kormányt.
A szociáldemokraták legutóbbi ülésén elárulta a brüsszeli és mögötte a globális elit vágyait és álmait: az a cél, mondta, hogy legkésőbb 2025-ig jöjjön létre az Európai Egyesült Államok. Az a tagállam pedig, amelyik ehhez nem kíván csatlakozni, annak fel is út, le is út – távozzon az unióból. Kész, punktum! Ahogy Hofi Géza idézett az egykori katonaévei alatt egy vitát lezáró őrmestert: Kuss – és máris megvolt a közös nevező.
De komolyan: mit is jelent ez?
Legalább olyan súlyos változást, mint a bevándorlók korlátlan beengedése az unióba. Hiszen lopakodó módon az európai közösség eddigi működésmódját forgatja-forgatná fel az Európai Egyesült Államok bevezetése. Mind a migráció ügyében, mind az unió átalakítása ügyében úgy lépnek fel a magállamok vezetői és a brüsszeli elit, úgy akarják mindezt átverni a tagállamokon, hogy ez a mód már önmagában megmutatja: milyen jövőbeli uniót képzelnek el.
Ez az új unió, az Európai Egyesült Államok immáron nem a tagállamok egyenjogúságára és szuverenitására épülne. Ebben az új unióban a nyugat-európai vezető államok ismét a mindent jobban tudó, fölényes, felülről irányító pozíciójába kerülnének, a közép- és kelet-európai tagállamok pedig visszahullanának ismét másodrangú tagállamokká, amelyeknek követniük kell a központi akaratot, ha pedig nem teszik, egyszerűen kirúgják őket a közösségből. Az unió tehát horizontális, egyenrangúságra épülő együtt döntési mechanizmus helyett áttérne a vertikális, alá- és fölérendeltségre épülő, centralizált döntéshozatalra. Egy olyan birodalommá alakulna át, amelyben a birodalmi elit, ha kell, diktátumokkal rákényszerítené akaratát a kisebbekre.
Csakhogy akkor az már nem lenne közösség, amelynek közös céljai és értékei vannak, legalábbis nem lenne demokratikus és szuverén tagokból álló közösség, hanem valami egészen más. Márpedig Európa nemes hagyományai alapján csak demokratikus közösségek tagjai vállalnak szolidaritást egymás iránt. Másfelől pedig, egyszerűen szólva: ostoba és kártékony célokhoz – lásd migránsok tömeges bevándoroltatása és egyfajta mediterrán unió vagy Eurábia mesterséges létrehozása – nem szabad, nem lehet szolidárisnak lenni. Európa öngyilkosságához pedig különösen nem.
Érthető ez, Schulz úr?
A szerző politológus