Az ellenzéki média azzal riogat, hogy Magyarország ki fog ürülni, olyan méretű az elvándorlás az országból. Az utolsó majd oltsa le a villanyt, írják maró gúnnyal. Arról persze elfelejtkeznek, hogy 2004 és 2010 között jóval nagyobb volt a kivándorlás mértéke a mostaninál, és ma már egyre többen jönnek vissza.
A fél ország el szeretne innen menni, sulykolják különféle felmérésekre hivatkozva. Eközben minden eszközzel arra bátorítanák az afrikaiakat, hogy induljanak el, hagyják el szülőföldjüket, hagyjanak mindent maguk mögött és költözzenek hozzánk, itt mégiscsak jobb.
Fel sem merül bennük, hogy a kibocsátó országok hogyan fognak fejlődni, felzárkózni a fejlettebb országokhoz, ha eljönnek a fiatalok, a legmobilabbak?
Azzal pedig aztán végképp nem foglalkoznak, hogy miért döntenek úgy az afrikai emberek, hogy eljöjjenek. Én még egyetlen felmérést sem olvastam arról, amelyik azt vizsgálta volna, hogy mi kellene ahhoz, hogy visszaforduljanak, visszamenjenek, esetleg el se kelljen indulniuk. Örülnek-e annak, hogy el kell hagyniuk az ismerőseiket, barátaikat, szeretteiket? Miért nem otthon keresik a boldogulásukat?
A legszörnyűbb az, hogy az ENSZ emberi jogi főbiztosa is arra bátorítja az embereket, hogy hagyják ott a hazájukat és induljanak útnak. Érdekes, hogy az fel sem merül benne, hogy a kivándorlók hazájában kellene élhetőbb körülményeket teremteni.
Miért nem lehet változtatni azokon a szörnyű állapotokon, amelyek arra sarkallják emberek millióit, hogy más országokba vándoroljanak?
Hol vannak ilyenkor az emberi jogi aktivisták, a humanitárius segélyszervezetek? Mi tartja őket vissza attól, hogy végezzék a munkájukat, ahelyett, hogy az emberek egyáltalán nem veszélytelen kivándorlását ösztönözzék?
És hol vannak az érdekvédők, aki rávilágítanának a főbiztos súlyos felelősségére ebben az ügyben és a leváltását sürgetnék? S mivel a kevésbé fejlett országokban az élelmiszer-kiadások aránya jóval magasabb, mint a fejlett országokban, az áremelkedések azokat sokkal súlyosabban érintik.
Szerencsére vannak e világon az ENSZ emberi jogi főbiztosánál jobb és humánusabb emberek is, akik felismerték ennek a lehetetlen helyzetnek az ellentmondásosságát. Örömteli ez akkor, amikor a főbiztos nem vállalja föl a felelősségét ebben a kérdésben, és még csak nem is keresi a megoldást arra, hogy a kivándorlók országaiban emberhez méltó körülményeket teremtsen.
Nemrég tartották a legnagyobb feltörekvő országok, Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika, az országok angol nevének kezdőbetűi alapján BRICS-országok a tizedik csúcstalálkozójukat Johannesburgban.
A BRICS-országok mintegy hárommilliárd embert képviselnek, ez mintegy 40 százaléka a Föld teljes lakosságának. Az öt ország összesített GDP-je a világ GDP-jének nagyjából 20 százalékát teszi ki. Már az is figyelemre méltó, hogy a hazai sajtó többsége miként hallgatta el ezt a világgazdaság működése szempontjából nem éppen jelentéktelen hírt.
Pedig már a helyszín is jelzésértékű volt: Afrika. Lehet, hogy éppen ezért nem számoltak be erről a nem kis világeseményről ilyen sokan, mivel a számukra irányadó The New York Times sem tartotta fontosnak idén, hogy a csúcstalálkozójukról akár egy rövid cikkben is beszámoljon? Pedig ezen a csúcstalálkozón nem kisebb jelentőségű témák kerültek napirendre, mint például a nemzetközi rendszer egyensúlytalanságainak kérdései.
Megerősítem az olvasókat abban, hogy jól emlékeznek: egy másik csúcstalálkozón, a G7-országok kanadai találkozóját követő sajtótájékoztatóján a francia elnök már említette e probléma létezését.
Különös aktualitást adott e témának, hogy az idei csúcstalálkozó házigazdája, Dél-Afrika olyan országokat is meghívott, mint Angola, Gabon, Ruanda, Szenegál, Togo, Uganda és Zambia.
Ez azért volt különleges jelentőségű, mivel a BRICS-országok számára kiemelten fontos, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatukat más fejlődő országokkal, és erre egy új formációt is létrehoztak, amelyet BRICS Plusznak hívnak.
E tanácskozás egyik fontos eredménye volt, hogy Kína és India, a feltörekvő országok e csoportjának két legnagyobb tagja bejelentette, hogy a jövőben is segítik és elmélyítik az együttműködést Afrikával.
A kínai és az indiai elnök Ruandába utazott, és a kínai elnök több, kétoldalú együttműködési megállapodást is aláírt az ország vezetőivel, míg India elnöke kétszázmillió dollárra bővítette a Ruanda fejlesztési projektjeinek megvalósítására létrehozott hitelkeretét.
Végre vannak olyanok, akik megértették, hogy az embereket helyben kell segíteni és számukra élhetőbb körülményeket teremteni.
Vajon az Európai Uniónak miért nincsenek hasonló kezdeményezései? Miért nem azokra összpontosítja és koncentrálja erőforrásait a kivándorlás ösztönzése helyett? És milyen szolidaritás az, amikor Franciaország volt gyarmatainak különféle paktumok révén a GDP-jük mintegy kétharmadát a francia Nemzeti Bankban kell tartaniuk?
Úgy gondolom, a fentiek alapján mindenki számára világos, hogy olyan európai vezetőkkel, mint Emmanuel Macron francia államfő, a migrációs probléma egyáltalán nem oldható meg.
Ehhez ugyanis először is fel kellene számolni azokat az előnytelen, egyenlőtlen nemzetközi cserefolyamatokat, amelyek tartósan akadályozzák ezen országok gazdasági helyzetének megszilárdulását, megerősödését.
Helyettük pedig olyan win-win megállapodásokat kellene kötni az afrikai országokkal, amilyenek megkötését a BRICS-országok is szorgalmazzák.
Ők ebben a tekintetben már az Európai Unió előtt járnak, és ha az unió nem igyekszik, le fog maradni ebben a versenyben is, és folytatódik befolyásának csökkenése a világban.
A szerző közgazdász, egyetemi docens